Kiszolgáltatottság vagy elfogadás?

"Kiszolgáltatott vagyok-e a férjemnek?" - a kérdésre egyszerű a válasz: igen. De hozzá kell tennem: ő is nekem. Szóval, ha úgy tetszik: kvittek vagyunk. De ez nem "tragikus". Az ember sok mindennek van kiszolgáltatva, amit nem ő választott. Ezt a kiszolgáltatottságot azonban én választottam - alapos "előtanulmányok" után. Vállaltam őt - minden általam ismert értékével és gyengeségével együtt. És az ismeretlen jövővel együtt. Meglepetések - kellemesek és kellemetlenek - akadtak is bőven. De hát én is okoztam ilyeneket a férjemnek. Vagyis azt hiszem, ő sem kevésbé kiszolgáltatott nekem, mént én neki.

Talán nem is jó szó a kiszolgáltatottság. A házastársak állandó kölcsönhatásban vannak egymással: alakítják, "farigcsálják" egymást. S ha nem várunk el többet a másiktól, mint amit magunktól is, akkor a nehéz időszakokat nemcsak átvészelni könnyebb, de a kapcsolat tartalmasabbá, teljesebbé is válik.

Talán szerencsésebb kifejezés a kiszolgáltatottságnál az elfogadás kifejezés. Ha elfogadom a másikat - erényeivel és gyengeségeivel együtt -, akkor könnyebb szólnom olyan dolgokról, amelyek nekem rosszul esnek, fájnak. És vannak olyan dolgok, amelyekben érdemes engedni - a nagyobb jó és a közös jövő érdekében.

Banális példa, de talán jellemző: sokáig nem volt autónk. Nem telt rá. A férjem jól tudott vezetni, mert egyetemista korában taxizott. Nekem is volt jogosítványom, igaz, többszöri próbálkozással sikerült megszereznem. Aztán évekig "porosodott". Mikor megvettük első kocsinkat, férjem nagyon boldog volt. Úgy féltette, ápolta, mintha a gyermeke lett volna. Teltek a hónapok, ide-oda mentünk, mindig ő vezetett. Én vártam, majd csak eszébe jut, hogy én is vezethetnék, hogy újra beletanuljak. Ez azonban nem történt meg. Engem bosszantott a helyzet, és vártam. Idővel aztán szóba hoztam, bár óvatosan, mert tisztában voltam vele, hogy nincs sok érzékem a vezetéshez. Mégis jólesett volna a biztatás, a bizalom. Nagy nehezen, hónapok múlva engedett csak a volánhoz ülnöm. Én nagyon ideges voltam, ő ingerült. Féltette a kocsit, a legapróbb hibáért letorkolt. Alig néhány száz méter után megálltam, visszaadtam a kormányt.

Közel húsz éve történt ez. Azóta sem tanultam meg vezetni. Most már nem hiányzik, pedig fordult a helyzet. Újabban a férjem próbál rábeszélni: vigyem a kocsit, gyakoroljam a vezetést, ha kell, befizet egy újabb tanfolyamra. De erre én már nem vállalkozom. Jó volna persze, ha tudnék vezetni, de már öregnek érzem magam ehhez.

Az egész ügynek persze nincs túl nagy jelentősége. Ilyen jelentéktelen ügyek azonban megmérgezhetik két ember kapcsolatát. Mi szerencsére nem jutottunk idáig. (Az is eszembe jut persze, hogy nyilván a férjem is tudna mesélni olyan helyzetekről, amelyekben ő engedett.)

Az egészen ma már csak mosolygunk. Nem vittük törésre a dolgot, mert hála Istennek az élet lényeges kérdéseiben mindig megtaláltuk a közös hangot. Az autóvezetés ügyében nem - de ez nem tartozik azok közé.

Ér ez annyit, mint a házasságunk? - talán ezt a kérdést kellene föltennünk magunknak az elmérgesedni kezdő viták során. Így talán kevesebb súlyos, nehezen gyógyítható sebet ejtenénk egymáson.

Amikor egy hosszabb autóúton fáradtan rám néz a férjem a volán mellől, elnevetjük magunkat. Én nem kezdek károgni, hogy "ha annak idején hagytál volna vezetni...", hanem inkább azt mondom, "álljunk meg, pihenj egy kicsit..." Nem érzek magamban ilyenkor semmi különös emelkedettséget. Tudom, más helyzetben ő is így tesz. Így lehet együtt élni.

Sz. Cs.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu