A Lélek látogat...

Éppen húsz esztendeje annak, hogy Isten kegyelméből belekerültem egy egyetemista bibliaközösségbe, ahol előbb a kíváncsiság, majd pedig egy lassan kibontakozó új világ képe marasztalt. Ebben a közösségben mesélte egyik testvérünk, hogy a Tömő utcában, a Katona István atya által akkor kezdett szemináriumok egyikén beosztották egy alkalmi imacsoportba. E csoport tagjai kézrátétellel is imádkoztak testvérünkért, aki ennek nyomán hatalmas belső örömöt tapasztalt meg. Meglepődtünk a lelkesedésén, hiszen teljesen zárkózott emberként ismertük őt. Még meglepőbb volt, hogy kiderült: ama bizonyos este óta neki állandó énekelhetnékje van. Nemcsak otthon, de az utcán, villamoson, egyetemi előadáson is azon kapja magát, hogy - botfülű ember létére - különböző, általa eddig nem ismert dallamokat dúdol. Beszélt a nyelvek adományáról is, de ebből már végképp nem értettünk semmit.

Arra kértem, meséljen nekem a részletekről. Azon a héten egyetlen közös szabad napunk akadt, s ez épp március 15-re esett. Engem meg akkor is szólított a kötelesség, vagyis a HAZA. A Petőfi-szoborhoz készültem. István - mondtam a barátomnak - legfeljebb egy órát tudunk beszélgetni, mert itt ma minimum egy forradalom várható, s abból én nem maradhatok ki semmiképp. Jó-jó - nyugtatott - az örök élet még egy forradalomnál is szebb! Nagy nehezen ráálltam az alkura: Jó, rendben, Uram - fohászkodtam - egy órát Neked adok a mai forradalomból. Tizenegy felé már tűkön ültem, a szobor körül ilyenkor indul be az igazi élet: az elmaradhatatlan rendőrkordon, szavalatok, szónoklatok, miegymás. István csak beszélt és idézett a Bibliából. Uram, még egy órácska a tiéd a forradalomból - mondtam magamban inkább nyögve, mint fohászkodva. Délben felpattantam: Ha most nem indulok, akkor soha, hisz a téren már biztos a Himnuszt, meg a Szózatot éneklik.

- Most imádkozni fogunk - mondta István. Én el sem tudtam ezt képzelni, de őt nem lehetett kizökkenteni. A te lelkedről van szó - mondta -, majd én imádkozom érted. Próbálj megnyílni és megszabadulni a görcsöktől, félelmektől.

Nagy nehezen térdre ereszkedtem. Uram, legyen tiéd a következő óra is! -sóhajtottam, s kezdtem érezni: valamivel könnyebb és szabadabb vagyok. Majd amikor magával ragadott az imádság szele vagy inkább Lelke, akkor tudtam: oda kell adnom az Úrnak az egész napot, forradalmastól, szabadságostól a szűkebb és tágabb Hazával együtt. Olyan erővel áradt szét bennem az öröm és a szabadság Lelke, hogy azt hittem szétfeszíti a szívemet, amelyben nem volt már sem félelem, sem harag, sem gyűlölet. István kezembe adta a Bibliát: nyisd ki és olvasd, amit találsz. A kinyíló lapon ez állt: ,,Az Úr lelke nyugszik rajtam..."

István (aki azóta felszentelt pap lett) csöndesen búcsúzott. - Most már mehetsz tüntetni.

Ott maradtam térdelve, estig Bibliát olvasva, amelynek betűit mintha kicserélték volna. Minden szava rólam és nekem szólt. Arról, ami a legjobban bántott, ami a legjobban fájt. Hazám minden szenvedését átadtam az Úrnak, és ő Izajás szavaival válaszolt: ,,Véget érnek a gyász napjai... Fölépítik az ősi romokat, és ami már rég pusztulásnak indult, azt helyreállítják."

Tüntetés helyett gyónni mentem azon a napon, amely végül egy életátadással végződött. Tiszta és könnyű voltam, azt hittem felkap és elvisz a szél.

Egy szál virág azért - kárpótlásul - Petőfinek is jutott.