Szent az élet

A végtelenség vágya és a szerelmi kapcsolat

"Az emberi személy jóléte, valamint az emberi társadalom és a keresztény közösség jóléte is szorosan összefügg a házastársi és a családi közösség kedvező helyzetével" - olvassuk a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció 47. pontjában. A zsinati atyák az okmány második részében, a "különösen égető problémák" között első helyen a családdal foglalkoznak, amelynek válsága az elmúlt évtizedek során aggasztóan súlyosbodott. Az említett kijelentést a magyar főpásztorok is idézik 1999-ben megjelent A boldogabb családokért! című körlevelükben, ahol a magyarországi helyzetet bemutatva szólnak a család válságáról, és vázolják a katolikus felfogást a házasságról és a családról. Ebben a körlevélben is szerencsésen érvényre jut a zsinati szemlélet: a szexualitásról, szerelemről és a házastársi kapcsolatról alkotott perszonalista felfogás, amelyet korábban olyan filozófusok és teológusok dogoztak ki, mint E. Mounier, G. Marcel,J. Lacroix, D. von Hildebrand, H. Dombs, B. Häring és mások. Mi most e perszonalista szemlélet hátterével vázoljuk a katolikus tanítást.

A személyes kapcsolat, a kölcsönös nyitottság és önajándékozás, a "teremtő" szándék ("azt akarom, hogy légy, minél több létet akarok biztosítani neked...") elengedhetetlen feltétele az igazi szerelemnek. A nemi ösztön önmagában jó; amilyen mértékben integráns részévé válik a személynek, olyan mértékben "humanizálja" az ember lénye egészét; ellenkezőleg: amilyen mértékben a nemi funkció "elszigetelt", elválasztott a személytől, az igazi szerelemtől, olyan mértékben az állati (ösztönös) szexualitás szintjére süllyed.

"Az embernél nem az ösztöntől és nem is az értelemtől kell félni - írja J. Lacroix -, hanem, ha szabad ezt mondani, azok kizárólagosságától. Mert az ösztönös vitalitástól elvágott értelem nem kevésbé veszélyes, mint az az ösztön, amelyet nem vesz körül a vágyak és az értelmi egyensúly rendszere. A szexualitás csak annyiban rossz, amennyiben elválasztott (séparée); mindig jó, ha a gyengédségben és a szerelemben fürdik. (...) Az az állítólagos szerelem, amelynek egyedüli célja a birtoklás, nem más, mint maga az erkölcstelenség." (Jean Lacroix: Force et faiblesse de la famille, 97-98; idézi J. Suenens: Un problčme crucial. Amour et maîtrise de soi, Paris, 1960, 79.)

Suenens bíboros Alfrink bíborossal és Reuss mainzi segédpüspökkel fontos szerepet játszott a Gaudium et spes családra vonatkozó részének megfogalmazásában; különösen is fontos a 49. és 50. pont, ahol a zsinat túllépett XI. Piusz 1930-as Casti connubii kezdetű enciklikája felfogásán, amely a házasfelek szerelmi kapcsolatát másodlagosnak tartotta a gyermeknemzés elsődleges célja után. Láttuk, hogy XVI. Benedek Deus caritas est kezdetű enciklikája is a zsinati szemléletet tükrözi.

Az igazi szerelemben/szeretetben mindig jelen van valami abszolút. "Amit szeretek őbenne - mondja Claudel hőse, Rodrigue a Selyemcipőben -, az egyáltalán nem az, ami felbomolhat, ami eltűnhet és távol lehet, ami egyszer megszűnhet szeretni engem, hanem azt szeretem benne, ami lényének oka, azt, ami csókjaim mélyén az életet fakasztja és nem a halált."

Éppen ez, valamiféle abszolútnak és öröknek az akarása magyarázza az igazi szerelem kizárólagosságát, vagyis a monogámiát és a házasság felbonthatatlanságát. Blondel ezt így fejezi ki: "Az akarat éppen azért törekszik az egységre, a teljességre, azért akarja öröknek a két fél között létrejött kapcsolatot - toti totus, unus uni -, mivel valami végtelen szeretetre vágyik. Ha teljesen hűséges vágyához, a monogámiára törekszik, a házas kötelék felbonthatatlanságának megszentelését várja. Mert amit az akarat a szeretett lényben szeret, az nem csupán a belőle látható, tapintható, megismerhető és megérthető, hanem az is, ami homályos, öntudatlan, megismerhetetlen valóság, az a termékeny végtelen, amely a másik egész lényében elrejtőzik és megnyilatkozik." (M. Blondel, L´Actione, 1893, 257.)

Ám az ember testben él, alá van vetve az időnek és a változandóságnak. A nemi ösztön változékony: rövid idő alatt kielégül, a kor előrehaladásával gyengül, és végül kialszik. A csak érzéki szerelemben a férfi és a nő kapcsolata törékeny. "A szerelem tart" - mondja Rilke. De ez csak arra az igazi szerelemre vonatkozik, amely az ösztönösséget szeretetté szublimálta. Tulajdonképpen a szerelem nem "adottság", hanem egy egész életre szóló feladat. "Az igaz - írja Jean Guitton -, hogy a házasság a szerelem eredménye (effet d´amour), de még igazabb, hogy a szerelem a házasság gyümölcse. A szerelem művészete egyáltalán nem a gyönyör receptjeinek összessége, ahogy ezt Ovidius, Catullus és a szabadosság szóvivői gondolják, hanem az a tudomány, amely megőrzi és növeli egy hosszú emberi élet folyamán az ifjúság anynyira illanó szerelmét. Mert a szerelem, mint minden normális érzelem - a mély azonosság ellenére is, amelyet a hűségeskü fejez ki -, állandó átalakuláson megy át." (J. Guitton, L´Amour humain, Paris, 1948. 96.)

A szerelmi közösségnek normális velejárója a termékenység: a házasság szociális célja a gyermeknemzés, amely a kölcsönös kiegészülés személyes célját kiegészíti. A férfi és a nő házas kapcsolata csak úgy lesz a szív és a lélek közössége, vagyis személyes kommunió, ha örömteli teremtő tevékenység és nem csupán gyönyörkereső meddő passzivitás: önzés kettesben. Más szóval, a házasság végső normája nem lehet a minél nagyobb gyönyör megszerzése. (A Humanae vitae kezdetű körlevél mindenekelőtt ez ellen a hedonizmus ellen foglalt állást.)

A keresztény házasok számára a nemző tevékenység kifejezése lehet annak a személyes aktusnak, amellyel beleegyeznek a teremtésbe, és együttműködnek a Teremtővel. Gyermeket nemzeni tehát nemcsak annyit tesz, mint új életet hozni a világra, hanem beleegyezni abba, hogy Isten halhatatlan embert teremtsen. S ezzel együtt a szülők megpecsételik házasságuk szövetségét is, hiszen a gyermek mindkettőjük számára az a gyermek, akit a másik adott: kölcsönös szeretetük, teremtő szerelmük gyümölcse.

A férfi és a nő felbonthatatlan (halálig tartó), kizárólagos és termékeny kapcsolatát a Teremtő akarta (Ter 2,24); bár a monogámiához az Ószövetségben hosszú út vezet, és csak Krisztus evangéliumában lesz abszolút követelmény (Mk 10,6-12; Lk 16,16; Mt 5,31-32 és 19,9). Szent Pál is az Úr parancsára hivatkozik (1Kor 7,10-11), amikor a házasság felbonthatatlanságáról szól. Krisztus a keresztények házasságát szentségi rangra emelte: a szerelmi kapcsolat kegyelemközvetítő jel; Krisztus és az egyház (jegyese) szeretetkapcsolatának kifejezése (Ef 5,21-32).

A Gaudium et spes 48. pontja is hivatkozik a fenti szentírási helyekre. A keresztény házasság méltóságáról a következőket írja: "Az igazi házastársi szerelem az isteni szeretetben magasztosul fel: Krisztus megváltó ereje és az egyház üdvözítő tevékenysége. irányítja és gazdagítja, hogy a házastársak valóban eljussanak Istenhez, fennkölt atyai és anyai hivatásukra pedig segítséget és erőt kapjanak. Ezért külön szentség erősíti meg, sőt mintegy fel is szenteli a keresztény házastársakat állapotbeli feladataikra és méltóságukra. Ennek erejével teljesítik házastársi és családi kötelességeiket, eltöltve Krisztus szellemétől, amely egész életüket hittel, reménnyel és szeretettel hatja át. Így haladnak egyre tovább saját egyéni tökéletesedésük és kölcsönös megszentelődésük útján, általa pedig Isten együttes dicsőítésének útján."

A 49. pont a házaséletről, a hitvesi szerelemről szól. Ez a szakasz jelzi legvilágosabban, mily jelentős lépést tett előre a zsinat a Casti connubii óta. Régebben az egyház a házasság jogi-intézményes jellegét, a gyermeknemzést és a gyermekek nevelését helyezte előtérbe (a szexuális kapcsolat biológiai célszerűségére, a "természet finalitására" alapozva megfontolásait); most a szerelem személyes jellegét, a hitvesek testi-lelki kiegészülését hangsúlyozza (az emberi szexualitás sajátosságaira hívja fel a figyelmet), és így a házasélet minden értékét felölelő, teljesebb szemlélete alapján keresi a házasság és a család mai problémáinak megoldását.

"A házasság és a hitvesi szerelem jellegéből következően utódok létrehozására és felnevelésére irányul. Kétségkívül a gyermek a házasság legszebb ajándéka, és épp a szülőknek igen-igen javára válik. (...) A házastársak sajátos küldetését az emberi élet továbbadásában és felnevelésében kell látnunk. Gondolják meg tehát a házastársak, hogy ők feladatuk teljesítésével a teremtő Isten szeretetének munkatársai és mintegy tolmácsolói. Éppen ezért emberi és keresztény felelősséggel kell betölteniük tisztüket" (GS 50). Később ugyanez a pont hangsúlyozza: "Ámde a házasságnak nemcsak az életadás a rendeltetése, hiszen épp a személyek közt létrejött felbonthatatlan szövetségnek a jellege és a gyermekek java követeli, hogy helyes módon kifejeződjék, tökéletesedjék és érlelődjék a házastársak kölcsönös szerelme. Így még akkor is, ha a sok esetben hőn óhajtott gyermekáldás hiányzik, a házasság azért egész életre szóló együttélés és közösség marad, megőrzi értékét és felbonthatatlanságát."

A zsinat tehát - anélkül, hogy a hagyományos tanítást megváltoztatta volna -, harmonikusabb, teljesebb szemléletet fejtett ki a házasságról. Nincs itt hely arra, hogy bővebben szóljunk a születésszabályozásról, az 1968-as Humanae vitae kezdetű körlevél, valamint II. János Pál ezzel kapcsolatos későbbi megnyilatkozásairól. (Lásd: Szabó F.: Az ember és világa, 211-224; uő.: "Hitvesi szerelem és gyermekáldás. Harminc éve jelent meg a Humanae vitae." Új Ember, 1988. augusztus 9.)

Befejezésül csupán a neves morálteológus (zsinati szakértő), Bernhard Häring véleményét idézem: A házasság minden értékét figyelembe véve törekedjenek a házasok az egyház által közvetített eszmény megközelítésére. A gyakorlatban nincsenek ideális helyzetek, sokszor érdekek ütköznek. Ha a keresztény házasok "mindent" megtettek, hogy az egyház által értelmezett törvényhez igazodjanak, és mégsem tudták összehangolni a két értéket: a házassági szerelmet és minden egyes aktus nyitottságát a termékenység felé, ne gondolják, hogy elszakadtak Isten szeretetétől. Igaz, a jó szándék nem elég, de a konkrét helyzetekben figyelembe kell venni minden érték hívását. A keresztény élet az evangéliumi tökéletességre törekvő dinamizmus: állandó megtérés, küzdelem a bűnnel, megnyílás a másik felé, növekedés a szeretetben - a Lélek ereje által.

Szabó Ferenc SJ

"Az akarat éppen azért törekszik az egységre, a teljességre, azért akarja öröknek a két fél között létrejött kapcsolatot - toti totus, unus uni -, mivel valami végtelen szeretetre vágyik. Ha teljesen hűséges vágyához, a monogámiára törekszik, a házas kötelék felbonthatatlanságának megszentelését várja. Mert amit az akarat a szeretett lényben szeret, az nem csupán a belőle látható, tapintható, megismerhető és megérthető, hanem az is, ami homályos, öntudatlan, megismerhetetlen valóság, az a termékeny végtelen, amely a másik egész lényében elrejtőzik és megnyilatkozik." (M. Blondel, L´Actione, 1893, 257.)

"...a házasságnak nemcsak az életadás a rendeltetése, hiszen épp a személyek közt létrejött felbonthatatlan szövetségnek a jellege és a gyermekek java követeli, hogy helyes módon kifejeződjék, tökéletesedjék és érlelődjék a házastársak kölcsönös szerelme. Így még akkor is, ha a sok esetben hőn óhajtott gyermekáldás hiányzik, a házasság azért egész életre szóló együttélés és közösség marad, megőrzi értékét és felbonthatatlanságát." (A II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetű zsinati dokumentumából)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu