Nem mulaszthatunk többet...

Csoóri Sándor a nemzet siralmas állapotáról és a megújulás szükségességéről

Csoóri Sándor levelét megírta... Aligha azért, hogy magára vonja a figyelmet - a több mint negyvenkötetes költőnek, írónak nincs szüksége erre. Az ő neve viszont alkalmas lehetett - és bizonyult is - arra, hogy egy ügy, a nemzet siralmas állapota és a megújulás szükségessége kerüljön a közfigyelem fókuszába. Remélhetőleg nemcsak órákra-hetekre...

Volt-e valami határozott oka a Márciusi levél megírásának - hiszen azok az érzések, amelyek ebben az írásban kavarognak, fölbukkannak már korábban is verseiben, esszéiben? És lebegett-e valamilyen cél a szeme előtt, amikor ezt a levelet megfogalmazta, s közreadta?

- Kérdése könnyű. Természetes és világos. Mégis nehezen tudok rá válaszolni, mert egy-egy eseménynek sosincs egyetlen oka, egyetlen eredete. Az én Márciusi levelem mögött ott volt az idei nemzeti ünnep látványos kudarca, mesterlövészek a háztetőkön, a házoromzatok mélyedéseiben, de ott voltak a tavaly októberi tüntetések is, a rendőrrohamok, a szemkilövések, a demokrácia káprázatát szétrugdosó politikusok, akik nagyon hasonlítottak az ‘56 utáni karhatalmistákra. Illyés Gyula értesülése szerint ezek a karhatalmisták, 1957-ben két vagon gumibotot kaptak csehszlovákiai elvtársaiktól. De hadd lépjek egyet tovább: azt hittem, hogy Gyurcsány őszödi beszéde és az utcai jelenetek után megváltoznak a parlamenti jelenetek is, hiszen minden felmérés azt mutatja, hogy az ország többsége már nem a baloldali és a balliberális pártok mellé tenné le szavazatát.

De ha megfogyatkoztak is a baloldali szavazók, a parlamenti többség még mindig úgy érvényesül az ország kormányzásában, mintha annyian volnának, mint három évvel ezelőtt.

- A demokráciából így lesz néha parlamenti diktatúra.

Hol rontottuk el a rendszerváltást, hogy ez megtörténhetett?

- Ezt egy ilyen rövid beszélgetésben nem tudjuk föltárni. Egy könyv kellene hozzá. A számokból mindössze kettőt emelek ki. Az egyik az első szavazáshoz kapcsolódik. Azokat a személyeket, akik például vérbírók voltak, ÁVH-s tisztségviselők, ügynökök, azoktól nyolc-tíz évig el kellett volna venni a szavazati jogot. Ez nagyon szelíd büntetés lett volna számukra, de a választások eredménye egészen másképp alakul. A második vétség - szerintem - az volt, hogy a Magyar Demokrata Fórumnak nem lett volna szabad paktumot kötni a szabadelvű SZDSZ-szel. Főként összeesküvés-szerűen nem. Mit láthatunk az utolsó tizenhét évben? Azt, hogy az SZDSZ-nek alacsony a szavazótábora, mégis ő a magyar közélet mindent eldöntő pártja. A hamis mérleg nyelve. Egyedül ő tudott machiavellista módszerek szerint politizálni. Remélem, azt mindketten elfogadjuk, hogy valamitől szétesett Magyarország. Múlik az idő, egyre több a reform, a változás, ugyanakkor egyre kevesebb az alternatíva. Én például egy teljesen szétesett, szétzüllött, tehetetlen, vergődő Magyarországot látok magam előtt. És egy egyedeire hulló társadalmat is. Márpedig ha egy társadalom szétesik, az nagyobb veszedelem, mint bármilyen német vagy szovjet megszállás. Régóta figyelem az embereket: mindenki tud a maga bajáról vallani, de az egészről nem tud.

Az egészről beszélni: ez lenne például az értelmiség dolga.

- Ez bizony! Mondok egy égbekiáltó dolgot. A szegények és a gazdagok Magyarországa! A rendszerváltás óta - a demokráciában - ennek a két oldalnak ki kellett volna egyenlítődnie. És épp a fordítottja történt! Némelyek hihetetlenül meggazdagodtak, a tömegek viszont rendkívüli módon elszegényedtek. Az anyagilag elszegényedő ember szellemileg is kezd lesoványodni, vonszolja magát az árvaság felé, ne lássa a másik, hogy mi történt vele. Ezért esik egyre inkább egyedeire a társadalom. Ilyen korszakokban nincs ereje a szónak, kiüresedik a nyelv, nem közvetít reményt és bizalmat másoknak. Az igazságok azért élnek csak öt percig, mert képtelenek megkapaszkodni sokak erejében. Időnként százezrek vonulnak ki az utcákra, lenyűgöző és hatalmas a sokaság, de másnapra minden elmosódik.

Mintha a Márciusi levél azért is íródott volna, hogy az értelmiségieket megszólítsa.

- Az értelmiség nagyobbik része pontosan tud mindent. De egy verseskötet, egy regény nem tud versenyre kelni a sok-sok televízióval, újsággal. Csak maga a szellemi élet tudna! De annak a fölépítéséhez ugyanúgy pénzre volna szüksége az értelmiségnek, mint az autósoknak az autóutakra. Pénzt pedig csak a kiválogatott liberális értelmiségiek tudnak szerezni.

Van a levelében egy szokatlan kifejezés: morális felsőház. Mit takar ez a fogalom?

- Ez a fogalom legalább hét-nyolc éve kísért.

Ekkor Ön még - ha jól tudom - a Magyarok Világszövetségének az elnöke volt.

- Igen, de nem politikusként. Közfelkiáltással választottak meg 1991-ben, nem utasíthattam vissza ezt a bizalmat. Persze, ha nem voltam is politikus, világosan láttam a parlamenti politizálás fonákságait. Nemcsak köznapi, de történelmi értelemben is. Egy ország, amelynek történelmét föloldhatatlan ellentétek vágták ketté - mint például a katolikus és a protestáns, a kuruc és a labanc, az 1848-as és a ‘67-es ellentétek, a népi és az urbánus, a nemzeti és a liberális eszmék, az nem engedhetne meg magának olyan fényűzést, amit az országházi pörösködésben megenged. A pártok mellé elképzeltem egy morális felsőházat, amelynek nincs hatalmi súlya, de erkölcsi súlya igen. A felsőház tagjai pártonkívüliek, tiszteletdíj nélküliek lettek volna, de a parlamenti viszályokat elemezve, havonta mindig elmondták volna véleményüket és az ország nem az újságíróktól, nem a politológusoktól tudhatta volna meg, hogy hogyan kellene gondolkodni a nemzetnek saját sorsáról. A százfős felsőházat a világ magyarjaiból kellett volna kiválogatni, Papp Lajostól kezdve Duray Miklóson át Lámfalussy Sándorig, Pozsgay Imréig, Tőkés Lászlóig, Böjte Csabáig, Csaba Lászlóig, Csath Magdolnáig, Görömbei Andrásig és így tovább. Ha az időjárás-jelentéseket elfogadjuk a szakértőktől, a nemzet anyagi-lelki állapotáról is időről időre megtudhattunk volna rengeteget.

A magyar lobby gondolatát, sajnos, nem sikerült megvalósítanunk, mert a Világszövetség maga is épp úgy viselkedett, mint a demokratikus parlament. Nem a küldetéses emberek győztek egyik választáson sem, hanem azok, akikre - mondjuk - hat-hét emberrel többen szavaztak.

Úgy tudom, olyanok is voltak, akik feltűnési viszketegséggel vádolták Önt, vagy éppen nevetségesnek találták kezdeményezését.

- Ilyenek mindig vannak. Isten éltesse őket! Ady Endrét, mikor a A fekete zongora című versét megírta, sokan kicsit hibbantnak látták.

Elfogadta a bukást? Mármint a felsőházzal kapcsolatosan?

- Nem. A szellemi élet és a szellemi felsőház egy tőről fakadó gondolatok. Rövidesen talán még a közéletben is össze fognak kapcsolódni. Az emberek előbb megutálják a politikát, utána arra ébrednek rá, hogy a politika a valóság és az események után kullog. A globalizáció előbb-utóbb kikényszeríti az emberekből ezt a rettenetes csalódást.

Ebből is azt érzem, hogy a értelmiségnek hangsúlyos szerepet szán a társadalmat megújító folyamatban. Nem értékeli túl ezt a társadalmi réteget? Hiszen Julien Benda és Babits Mihály már hetven évvel ezelőtt kárhoztatták az írástudókat, az értelmiséget árulásai miatt...

- Babits csakugyan egyetértő tanulmányt írt Julien Bendáról. De én most egy másik Babitsot idézek, aki a Magyar jellemről szóló tanulmányában ezt írta rólunk: Jellemző, hogy a magyar tragikus hősök bűne legtöbbször nem a cselekedet, hanem a mulasztás.

Nem mulaszthatunk többet.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu