Hangulatjelentés

Időutazás

Már nem tudom megmondani, pontosan mivel is kezdődött - de az igazán jó dolgok mind ilyenek: észrevétlenül bontakoznak ki, s a gyanútlan résztvevők csak arra eszmélnek fel, hogy az események kellős közepén csücsülnek.

Csücsülnek bizony, most jelesül az üllői egyházközség tizenéves fiataljai, vakációjukat töltve a közép-lengyelországi Sandomierz városkában, egy csöpp kávézóban, rózsasziromlekvárral töltött óriáspalacsintával a tányérjukon, és egyszerre azon kapják magukat, hogy az időutazásról beszélgetnek. A téma felbukkanásának pontos körülményeit immár örökre homály fedi - mindössze annyi tudható, hogy elsőként a kalandozó ifjak plébánosa szól hozzá. A történelem három különböző pontjára látogatna vissza szívesen, mondja elgondolkodva. Mindenekelőtt Jézus korába - no, de egy pap részéről ebben semmi meglepő nincs. Másodikként a XIII-XIV. század nagy egyetemeire, például Oxfordba vagy Bolognába. Belehallgatni Szent Bonaventura vagy Duns Scotus előadásaiba, testközelből meglesni a skolasztika pezsgő vitáit, az lenne csak a valami, hajjaj. Harmadikként pedig a Budapesten 1938-ban tartott Eucharisztikus Világkongresszus időszakába térne vissza. Vagy még régebbre, abba a korszakba, amikor hétvégente, a hívekkel zsúfolt templomokban Sík Sándor és Prohászka Ottokár tart konferencia-előadásokat, s amely oly gyümölcsöző, hogy majd a legsötétebb ötvenes évekre is szellemi tartalékot biztosít a magyar egyháznak.

Hm, most pedig mindenki felém fordul, hogy a magam három időutazásáról beszéljek. Elsőként ahhoz az evangéliumi pillanathoz röpülnék vissza, amikor a zsidók egy házasságtörésen ért asszonyt vezetnek Jézus elé, és köveket markolászva felteszik a beugratós kérdést: halálra ítéli-e a bűnös asszonyt, a mózesi törvények értelmében? Jézus erre lehajol, és ujjával írni kezd a földön. Azok egymás után eltávoznak, kezdve az idősebbeken, úgyhogy Jézus egyedül marad az előtte álló asszonynyal. Vajon mit írhat Jézus a porba? A bibliakutatók egy része úgy tartja: az általános emberi bűnöket, vagyis a körülötte állók bűneit írja le, sorolja a lábuk elé - azért oldalognak el. Vagy valamiféle egyezményes ábrát rajzol, valamiféle fenyegető (vagy ellenkezőleg: zavarba ejtően szelíd) jelentéssel? Akárhogyan is, gyönyörű jézusi költészet ez: homokba alkotott kézirat... Olyan szívesen odaállnék Jézus mögé, a válla fölött meglesni, ugyan mit ír.

Második utazásom hová kérném? Nem könnyű választani... Azt hiszem, Krisztus után 312-be, arra a hajnalra, amikor a Mlivius hídi csata előtt Konstantin római császár egy tündöklő keresztet pillant meg az ég alján, és közben hangot hall: "E jellel győzz!" Persze pontosan tudom, hogy azt és úgy senki más, egyedül Konstantin élheti át - mégis szeretnék ott lenni, és a csatát követően együtt örvendezni a szabaddá váló egyházzal: a katakombákból előbújó keresztényekkel, az oroszlánok elől megmenekült hitvallókkal.

Harmadik utazásom pedig Szent István királyunk korába tenném. Az államalapítás körülményei is érdekelnek, már hogyan is ne - ám költőként még izgalmasabbnak találom a nyomtalanul beolvadt népek életét és nyelvét. A besenyők, a kabarok, az úzok úgy tűntek el a Kárpát-medence kohójában, hogy semmiféle nyelvemlékük nem maradt. Miként csenghettek a kazárok, a besenyők szavai? E hármas időkalandozás kellően beindítja az üllői ifjak képzeletét, és lelkesen sorolják a maguk utazásait - olyan történelmi ismeretekről tanúságot téve, hogy egészen felmelegszik a szívem. A thermophülai ütközettől gróf Széchenyi István döblingi haláláig számtalan dráma terítékre kerül. Egy konkrét esemény azonban kimarad: a világ teremtésének napját senki sem hozza szóba. Hiába: vannak rejtelmek, melyeket jobb nem háborgatni - és ez így helyes.

Zsille Gábor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu