Kézen fogva az Úrral...

Szerzetesként - hetvenöt éve

A Congregatio Jesu - korábbi, közismert nevükön az angolkisasszonyok - zugligeti idősotthonában lakik Jeszenkovits Terézia nővér. Rendi beöltözésének várva várt napját is e házukban élte meg - hetvenöt esztendővel ezelőtt. Az 1932 óta eltelt háromnegyed évszázad történelmünk legsötétebb időszakai közé tartozik. De a kicsiny, mosolygós, kilencvenhét évesen is serény szerzetesnő szavaiból nem a keserűség árad a neki is kijutott nehézségek miatt. Sugárzik róla: talentumaival, köztük Istentől kapott jó kedélyével gondosan sáfárkodott élete során.

Ötéves sem volt, amikor meghalt az édesapja, De la Casse János, akinek ősei között találjuk az indiánok emberi méltóságáért küzdő, XVI. századi domonkos szerzetest, Bartolomeo Las Casast. A nővér gyengéd büszkeséggel mutatja szobája falán a jeles férfi képét. Özvegy édesanyja újra férjhez ment, a mostohagyermekeit szigorú szeretettel nevelő Jeszenkovits József tanítóhoz.

A lányka a polgári és ipariskolában két évig fehérneművarrást és hímzést tanult, majd felvételét kérte az angolkisasszonyokhoz. 1927-ben lépett be a rendbe: "Én voltam a legboldogabb ember" - mondja.

Elvégezte a tanítóképzőt, majd ének, matematika és fizika szakos tanári képesítést szerzett. Nem tagadja: nem vonzotta a számok világa, csupán főnöknője szavának engedelmeskedett. 1940-ben tette le örökfogadalmát, s ekkortól kezdte oktatni szaktárgyait.

Ma is borzongva emlékszik a háború idejére, amikor nehéz körülmények közt katonákat ápoltak az osztálytermekben. Az 1945 utáni évek nemcsak az újjáépítést, hanem a kommunisták hatalmának terjeszkedését és nyomában a szabad levegő fogyatkozását hozták magukkal. Aztán elérkezett 1948, a nyílt diktatúra kezdetének éve, s vele többek közt az egyházi iskolák államosítása. Terézia nővér és társai az ő nevére kiállított iparengedély birtokában ruhavarrásból és -javításból, kézimunkák készítéséből tartották fenn magukat. Emellett magánúton pedagógiai tevékenységüket is folytatták: ő például gyerekeket korrepetált, német nyelvű foglalkozásokat és hittant tartott.

Az egyházellenes támadások folytatódtak. Csakhamar baljós hírek kezdtek terjedni az ország egyes zárdáinak kiürítéséről. Az angolkisaszszonyok főnöknője megengedte a rábízottaknak, hogy kiköltözzenek a pesti Váci utcai rendházból. Terézia nővér 1950 júniusában tatabányai ismerősökhöz költözött. De két nap után visszatért, mert apácákat látott az ottani templomban: "Lesül az arcomról a bőr, hogy mindenki kibírja, és én elszököm."

Másnap, 18-án még ebben az esztendőben is megrendezték Budapesten a hagyományos Jézus Szíve-körmenetet. Hatalmas tömeg vonult a jezsuita templomból a körútra, majd az Üllői úton és a Kálvin téren át tértek vissza. "Ez volt az utolsó nyilvános hitvalló felvonulás Budapest utcáin. Otthon feltűnt, hogy az iskolaépületben sok fegyveres katona álldogál, és néz le az udvarra. Vacsora után nehezen szakadtunk el a templomtól, de fáradtan hamarosan lefeküdtünk. Mint már napok óta, ezen az éjszakán is virrasztott egy közülünk az Oltáriszentség előtt a templomban" - írja Terézia nővér emlékezéseiben.

Azon az éjjelen jöttek értük. Mivel nem nyitottak ajtót a belügyiseknek, azok betörték az iskola felőli kaput. Megkondult a harang a házban. A sürgetésre a díszterembe siettek a nővérek. Azt mondták nekik, semmit sem kell magukkal vinniük, mert mindent kapnak, amire szükségük lesz. Az államvédelmi tiszt közölte a nővérekkel, hogy jelenlétük a városban veszélyezteti a népi demokráciát és a közbiztonságot, ezért gondoskodnak azonnali elszállításukról. Az erre vonatkozó beleegyező nyilatkozatot mindannyiuknak alá kellett írnia. Volt, aki idegességében képtelen volt erre. Terézia nővér "helyettesítette" őket.

A szerzetesnők felszálltak a teherautókra. A környező házak lakói csendben figyelték az ablakokból a vészjósló jelenetet. Az összezsúfolt nővérek útközben imádkozni kezdtek, de ezt csakhamar leállították kísérőik. Az "utazás" hangulata azt sugallta számukra: a Szovjetunióig meg sem állnak. Nagy volt hát az öröm, amikor a máriabesnyői kegytemplom elé érkezve számos szerzetest, köztük saját rendjük tagjait pillantották meg. Ötszáz apácát szállásoltak el a szalvátor nővérek házában, a kapucinus kolostorban pedig férfiakat.

Nem őrizték őket, de nem is gondoskodtak róluk. El is mehettek volna, de a lehetséges következményektől tartva főnöknőjük kérte, hogy ne tegyék. Szalmán - néhányan matracon - aludtak, s közös vödörben lehetetlenül kevés vizet kaptak a mosakodáshoz. Néhány nap múlva az egyik éjjel bizottság érkezett, amely a rendjükből való kilépésre próbálta rávenni a szerzeteseket. De hiába. Senki nem tagadta meg hivatását. A belügyisek előtt egyesével elvonulva, személyesen kellett nemet mondani a távozásra.

A környékbeliek jó szóval és ennivalóval segítették az internáltakat. Rokonok, ismerősök is látogatták őket. Így tudták meg Terézia nővérék, hogy az elhurcolásukat követő reggelen a Váci utcai templomot nem nyitották ki, s előtte sok ember térdelt sírva. A rendőr elzavarta őket. Mások virágot, gyertyát hoztak, anynyit, hogy még az úttestre is jutott belőle. Mindez addig tartott, míg újra ki nem nyitották a templomot.

1950. szeptember 7-i hatállyal az állam megtiltotta a szerzetesrendek működését. Néhány nap múlva az internált nők és férfiak elhagyhatták a besnyői lágert. Teréziát a nővére kísérte haza.

Ezek után több családnál is dolgozott magántanítóként. Albérlethez is különböző helyeken jutott. Egy ideig a Váci utca 42.-ben lakott: gondolta, ha újraindulhat a rend, elsőként szeretne visszatérni a zárdába. De addig is állami állást kellett találnia, mivel korábban már aláírattak velük egy nyilatkozatot az egyház részéről, hogy pedagógiai munkát nem vállalnak.

Végül egy számára ismeretlen hajdani novícia juttatta be őt a Budafoki úton lévő Április 4. Gépgyárba. Nevetve meséli: amikor boldog büszkeséggel újságolta rokonainak, hogy anyagmozgató lett, sógora világosította fel, hogy az bizony azt jelenti, trógerolni fog. De a nehéz vasak emelését a férfi munkások nemigen engedték a melléjük beosztott nőknek. Terézia nővért kedvelték kollégái. Némelyikük számára "gyanús" volt csendes viselkedése. Azt azonban bizonyára nem sejtették, hogy egyszerű munkaköpenye zsebében gyakorta pergeti ujjai közt a rózsafüzér szemeit. Idővel irodai munkát, s ezzel magasabb fizetést kapott, amelyből így ő is tudta segíteni az idősebb rendtagok életét.

Már öt éve dolgozott a gépgyárban, amikor az 1956-os forradalom után főnöknője utasítására egy rendtársával Ausztriába távozott. Az osztrák karitász fogadta őket. Pénteken érkezett, kedden már tanított rendjük Sankt Pölten-i iskolájában. Emellett az ott töltött három évtized folyamán Kremsben és Bécsben is dolgozott többek között nevelőként, fogyatékos gyermekek mellett, a szeretetszolgálatban és könyvtárosként. Gyermekkorában szerzett tudását továbbra is kamatoztatta: éjt nappallá téve készített hímzéseket a missziók javára. Később szabadidejében Gárdonyi Géza Isten rabjai című regényét fordította német nyelvre, amely a kilencvenes években meg is jelent a Corvina Kiadónál. Hívták az argentínai magyarok közösségébe is, de tartományfőnöknője kérésére Ausztriában maradt.

A hazai változások hírét hallva csakhamar kérvényezte, hogy hazatérhessen, ahogy meséli: végül is nem elhelyezték, csak "kölcsönadták" őt. 1990-ben tért haza, előbb Egerben, majd a rend Klotild-ligeti intézményében tanított.

1999. október elsején volt felújított zugligeti házuk szentelése. Terézia nővér az elsők közt lett az idős nővérek otthonának lakója. Visszatért rendi élete kezdeteinek helyszínére. A múltról beszélve többször is elmosolyodik, s csendesen így szól: "Szép volt..." Addig nem enged el, míg meg nem mutatja legkedvesebb helyét, a házukkal szomszédos templomot. Nem feledi: "Az Úristen fogta a kezemet a hosszú éveken keresztül."

Szigeti László

Fotó: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu