Kérdezzük meg a nőket!

Beszélgetés Morvai Krisztina jogásszal

Sokan csak tavaly ősszel ismerték meg talpraesett egyéniségét, amikor a békés ünneplőket ért rendőri terror kivizsgálására alakult Civil Jogász Bizottság egyik vezetőjeként médiatámadások kereszttüzébe került. Mások már 2002-ben felfigyeltek rá, amikor az ENSZ egyik emberi jogi testülete, a CEDAW női jogi bizottság szakértője lett. Jogászi hivatásának fő célja a jogfosztott emberek megsértett emberi méltóságának helyreállítása. Londonban szerzett (LLM) tudományos fokozatot, a Wisconsini Egyetem Jogi Karán Fulbright-ösztöndíjjal tanított egy évig, majd Strasbourgban az Európai Emberi Jogi Bizottság jogászaként dolgozott. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának Büntetőjogi Tanszékén húsz éve oktató, jelenleg docensi beosztásban. Három gyermek (köztük egy ikerpár) büszke és boldog édesanyja.

Könnyen egyensúlyban tudja tartani az állapotbeli kötelességek teljesítését és a szakmagyakorlást?

- Ha a férfi és a nő közösnek érzi a családalapítást, akkor annak örömei megsokszorozódnak, terhei megosztódnak. Férjem erős igazságérzettel rendelkezik a családi munkamegosztás terén. Három gyerekünk tényleg közös "vállalkozás" - azt szokta mondani: ötven-ötven százalékig kell kivenni a részünket a feladatokból. Így is tesz: egy-egy külföldi utam idején tökéletesen ellátja a gyerekeket. Szerintem a férfiak lelkileg és fizikailag képesek erre, csak kiskoruktól arra szoktatják őket, hogy kemények, rideg, racionális pénzkeresők legyenek. Számukra - meggyőződésem - hasonlóan nyomasztó ez, mint a nőknek az ellentétes szerepre való szocializálás. Nagy felszabadulás, mikor mégis kimutathatják érzelmeiket, rajongást érezhetnek a gyerekükért, ott lehetnek a születésénél.

Hiszem, hogy az anyai szerep és az egyéb hivatás kiegészítheti egymást. Sok nő érzi ezt így, aki különböző - médiabeli, politikai, orvosi stb. - szakterületen dolgozik. Persze mindig marad valami lelkiismeret-furdalás, mikor a munkahelyen otthoni, otthon pedig munkahelyi dologgal kell foglalkozni.

Egy alkalommal továbbképzésen kellett részt vennem, s mikor szoptatós kicsinyemre hivatkozva a vidéki kurzust le akartam mondani, az amerikai professzor megrökönyödött: - Miért kellene lemondania a tanulás jogáról? Hozza magával a gyereket, kapnak külön szobát, nem érheti hátrány azért, mert édesanya! Külföldi konferenciákon is sokszor szerveznek már gyermekfelügyeletet.

Jogászi hivatása hogyan fejlődött?

- Egymásra épülve: mindig vezetett a gondviselés. (Ha minden jól megy, hamarosan megjelenik az életutamról készített interjúkötet, Magunkfajták címmel, a Kairosz Kiadó gondozásában.) Joghallgató koromban a fiatalkorúak börtönében voltam utógondozó. A bűnösökért jött a világba Jézus, melléjük kell állnunk méltósággal rendelkező személyként kezelve őket, az új élet lehetőségét mutatva meg nekik.

Később AIDS-betegekkel foglalkoztam, majd ennek kapcsán homoszexuálisokkal is. Elmondták, milyen félelemben, ellenséges és gyanakvó légkörben élnek.

A rendszerváltáskor a visszamenőleges igazságtétel kérdésében - keresztényi megbocsátás ide vagy oda - szorgalmaztam a sortüzek elkövetőinek felelősségre vonását.

A büntetőjog oktatójaként diákjaimmal rendszeresen jártam erőszakos cselekmények tárgyalásaira. Feltűnt, hogy - a krimiktől eltérően - az esetek zömében a tettes és a sértett nem volt idegen egymás számára, hanem párkapcsolatban éltek. Az iratokban sokszor szerepelt, hogy az áldozat nem volt jó feleség: elhanyagolta a háztartást, nem főzött, nem foglalkozott a gyerekekkel, sokat beszélt stb. Szinte én is jogosnak tartottam a "szegény" férj dühét. Aztán rájöttem, milyen torz és igazságtalan a társadalmi elvárás, amely szerint a nő minden családi történésért egyszemélyi felelős, és "kötelezettségeinek" teljesítésére akár brutális veréssel is kényszeríthető. Ez végtelenül igazságtalan. Márpedig igazságosság nélkül nem létezhet szeretet.

Kutatásai nyomán vált a nőkkel szembeni diszkrimináció nemzetközi hírű jogi szakértőjévé. Mi jellemzi ma a magyar nők helyzetét?

- Magyarországon még mindig évi ötvenezer nő kényszerül terhességének megszakítására, ami számukra hosszabb távon is súlyos lelki és testi fájdalmat jelent. Tényleg akarták-e ezt a nők, mik voltak az előzmények? Milyen lehet a szexuális életük, ha ezek szerint férjükkel, partnerükkel nem tudják megbeszélni, gyakorolni a családtervezést (a természetes családtervezés módszerével, vagy másképp)?

A nők munkahelyi diszkriminációjában sokan kételkednek - de kérdezzék csak meg a nőket! A kettős tehervállalást figyelembe veszi-e a munkaadó? A beteg gyerekükhöz haza tudnak-e menni, szabadságukat ki tudják-e venni? Azonos teljesítmény mellett miért kevesebb a jövedelmük a férfiakéhoz képest? Hogyan élik meg azt, hogy a főnökük fogdossa őket, s nem mernek tenni ellene, mert féltik az állásukat. Mindez a sok nehézség hogyan hat az egészségükre? Mennyire tartják fontosnak magukat? És környezetük őket? Egyszeri, megismételhetetlen, csodálatos emberi lénynek tekintik őket, vagy cselédnek? S ők hogyan tekintenek magukra?

Történelmi pillanat adatik, hogy meglássuk, a nők helyzetével való foglalkozás nem valami bolsevik propaganda, hanem égetően fontos társadalmi feladat.

Mi a véleménye a CEDAW-bizottság által a napokban tárgyalt országjelentésünkről, hogyan hajtotta végre a kormány az utóbbi négy év alatt a szervezet ajánlásait?

- Sehogyan. Kötelessége lett volna összehívni a nőkkel foglalkozó állami hatóságokat, a civil, egyházi és egyéb szervezeteket, ezzel szemben 2002-ben föloszlatta az akkor már négy éve egész jól működő Nőképviseleti Tanácsot.

Nyomon kellett volna követnie, hogy a különböző törvénytervezetek, rendeletek, "reformok" milyen hatással lehetnek a nők helyzetére. Nem is gondolnánk, mennyire hatványozottan érintik őket az utóbbi idők intézkedései.

A mezőgazdaság tönkremenetele miatt (bevásárlóközpontokban lehet csak élelmiszerhez jutni); az iskola-, óvoda-, kórház- és postabezárások hatására többet kell utazni a tömegközlekedés drágulása és ritkulása mellett - mindebben a "család ügyintézőinek", a nőknek az életminősége, lehetőségei romlanak a leginkább.

Tizenötezer embert bocsátanak el az egészségügyből, tudatosult bennünk, hogy döntő részük nő? Mi lesz például a gyermeküket egyedül nevelő, elbocsátott ápolónőkkel?

A választások idején a nők fontosak voltak a mostani kormánypártnak: nőket a politikába jelszóval...

- Aztán azóta sem. Egyetlen képviselőnőjük sem vetette fel e kérdéseket. Az egyik ellenzéki politikusnő, Ékes Ilona viszont alapítója a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének. Igen fontos munkát végeznek, s számos további tervük van a nők helyzetének felmérésére és javítására. Kell, hogy a nők megfogalmazzák a számukra fontos kérdéseket, dilemmákat, bepillantást engedjenek életükbe - mi van az ajtók mögött? A legtöbb nő úgy gondolja, ha nem sikerül megfelelnie az általános elvárásrendszernek, akkor ő semmirekellő, ezért folyamatosan látszatot tart fenn. Sokszor barátnők sem tudják a másikról, milyen fájdalmai, nehézségei, szorongásai vannak. Az őszinteségre alapozva lehet diagnózist felállítani s terápiákat kialakítani.

A közszereplőknek, a férfiaknak különösen oda kellene figyelniük arra, hogyan beszélnek a nőkről, milyen szerepelvárást sugallnak nekik. Ebben mindkét politikai oldal érintett: az "öregecskedő feleség lecserélése" vagy a konyhatündérség hangsúlyozása rögzíti a régi sémákat.

A Teremtés könyvében olvashatjuk: nem volt jó az embernek egyedül, ezért Isten alkotott számára társat - nem alárendelt személyt... Az egyetemistáknál látok már jobban igényt arra a fiúk részéről is, hogy igazi társat szeretnének.

A média hogyan vehető rá a nők tiszteletére?

- Megoldásként egyrészt tiltanám a pornográf képeket a nyilvános helyeken, a tévében, az újságosbódékban, a benzinkutaknál. (Legjobb lenne persze minden pornográfia betiltása...) Egészséges, normális férfinak nincs igénye arra, hogy idegen, kiszolgáltatott nők széttett lábait nézegesse.

Másrészt a tévés, rádiós vitaestek, fórumok, bizottságok szervezőivel meg kellene értetni: természetes és eredményes, ha az adott terület szakemberei közül nőket is hívnak. Nem helyes, ha "komoly szerepben", szakértőként, kerekasztal-beszélgetések résztvevőiként kizárólag férfiakat lát a néző. Jöjjenek női szakemberek is, hozhassák magukkal másfajta élettapasztalatukat, és segítsenek jobb együttműködési készségükkel. Ilyen nőket lássanak gyakrabban az emberek.

Nem furcsa, hogy az általános iskolától a diplomáig következetesen a lányok, a nők teljesítenek jobban, aztán visszahúzódnak?

- A hagyományos családi-háziasszonyi elvárásokat teljesen magukévá teszik, s lassacskán már nem hisznek magukban. A hittudományi kar levelező tagozatán egyik diáktársam sírva mesélte, milyen rettenetes erőfeszítésébe kerül a tanulás, mert családja ellenségesen fogja fel, hogy otthon nem tud mindig rendelkezésükre állni. Egy lelkigyakorlaton meg azt tapasztalhattuk, hogy a helyben lakó résztvevők hazarohangáltak, minden rendben van-e... Állandó bűntudatérzés munkál a szakmai vagy másféle küldetését gyakorló nőben, és rendszerint nagyon kevés támogatást, megerősítést kap környezetétől.

Amikor még egy tizenhat éves, katolikus neveltetésű lány is azt mondja: - Természetes, hogy a nők nincsenek jelen a közéletben, hisz a nők szülik a gyereket. Igen, az első pár évben valóban erősebb az anya testi kötődése gyermekéhez, de miért következne ebből az, hogy egy anya nem lehet parlamenti képviselő vagy kamarai elnök? Fontos feladatok hárulnak az egyházra a nők szerepének tisztázásában, hogy őket sem csak családanyának hívhatja Isten. Várom, hogy teljesüljön, amit Pál apostol ígért: nem lesz többé rabszolga és szabad, görög és zsidó, férfi és nő, mert mindannyian egyek leszünk Jézus Krisztusban!

Plichta Adrien

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu