Vidor Miklós

Karácsony a szigeten

A kisfiú már jó előre leste az eget mikor jön föl a csillag. Az ég szürke volt, esőt ígért. Csak víz és ég, ennyi volt a szemhatár itt a szigeten.

Lassan visszafordult. Töprengőn haladt végig a partnak futó utcán. Egyik szűk közön bevágott, megkopogtatta az első, alacsony ház kapuját. Türelmesen várt az ismerős, alig neszező léptekre.

A kilincs megnyikordult, soványan, szürke borostásan előtte állt az öreg. – Gyere be – mondta meglepetés nélkül.

Az öreg egyedül élt, semmi sem változott körülötte. Ő maga is olyan véglegesen megfaragott arcot viselt, mint azok a fából kimetszett maszkok, amelyekkel a falait körülaggatta.

Az ablaknál a nagy, támlás szék, a hosszúkás asztalon hajlított, kurta pengéjű vagy tűhegyű kések, árak. Naphosszat metszette, alakítgatta velük a különös figurákat, állatszobrocskákat, só- és borstartókat a merev fahasábokból, háncslapokból.

A kisfiú leült a pokrócokkal takart lócára és fölnézett az öregre. Az már elfoglalta megszokott helyét, kezében az éppen munkába vett fadarab. Hiábavaló ilyenkor faggatni, mi készül belőle, csak visszamered csodálkozón:

Várd ki a végét, majd kiadja magát.

Mikor befejezte a formálást, maga elé állítja a frissen született alakot s némi szemlélődés után rádünnyögi: — Meglehetős bárány. – Vagy bagoly. Esetleg ladik. Mikor mi.

Azért most megkockáztatta: — karácsonyfát még sosem csináltál?

Az öreg letette szerszámát:

Karácsonyfát? Azt nem faragják, megterem.

Csak nem minálunk – mondta a kisfiú szomorúan. Aztán szorongón kifutott belőle: — lehet, hogy az ünnep is elmarad?

Ma van – felelte az öreg. – Ma este.

Az még nem biztos. Figyeltem a parton.

Az ünnepet?

A karácsonyt – mondta nyomatékkal.

És? Semmi nyoma?

A kisfiú előrehajolt ültében, az ablakon át a magasba kémlelt. Egészen szürke, látod! Mindjárt esik!

Hát aztán?

És ha nem jön föl a csillag? – kérdezte elszűkülő hangon. Az öreg figyelmesen, komolyan nézett a kisfiú arcába.

Az ünnep tudja, hogy itt az ideje. Akkor is, ha nem jeleznek neki.

A kisfiú megrázta a fejét:

Te mondtad a múltkor, hogy dél is csak akkor van, ha már minden ember megebédelt.

Más a dél, más a karácsony.

De ha az eső nem engedi, hogy följöjjön a csillag…?

Letette faragókését, s a kemény kis koppanás külön nyomatékot adott minden szónak:

Akkor esőben lesz karácsony. – Elgondolkozott egy kicsit:

Ott följebb északon hó hull ilyenkor. Az utcák, háztetők, szobrok mind meghíznak tőle.

Te már láttad? – kérdezte a kisfiú csaknem ijedten.

Rábólintott: - Mikor arra jártunk hajóval. Nem is egyszer ért útközben az ünnep. Ők úgy hívják: fehér karácsony.

Ott nőnek a karácsonyfák is, igaz?

Ott.

Mért nem hoztál egyet?

Mert itt nálunk meghalna. Elhullatná a tűleveleit. Északi fa a fenyő. Téli fa. Illik hozzá a hó.

A kisfiú most egészen kisfiús lett. Csak a szeme nőtt meg.

Milyen az a fehér karácsony? – kérdezte, mert el nem képzelhette.

Mintha megöregedne a világ. Megőszült a haja meg a szakálla. És kristály tükröz rajta.

Itt nálunk még sosem volt hó? – kérdezte a kisfiú.

Nagy ritkán. Talán öregapám életében esett utoljára, de mindjárt el is olvadt. Mifelénk nem marad meg.

Mint a fenyő?

Mint a fenyő… náluk meg a mi pálmáink halnának meg a hidegben.

Akkor nekünk pálmából kellene karácsonyfát állítanunk.

De erre már nem mondott semmit az öreg. Odakünn sötétedett, a kisfiúnak indulnia kellett. Az öregnek az ajtóban jutott eszébe:

Igaz is, el ne feledjem. – Gondosan begöngyölt csomagocskát nyomott a kezébe. – Ez a tiéd. De csak otthon szabad megnézned, ha már beköszöntött az ünnep.

Sietett haza, hogy otthon érje az ünnep. Fölnézett s akkor észrevette az első csillagot. Most már jókor toppan be.

A kis csomagban pedig kitárt szárnyú, fehér fából faragott sirályt talált. Épp olyat, mint amilyenek odafönn mozdulatlanul vitorláznak a parti sziklák fölött s fölsodródnak a magasba, míg belé nem vesznek a fénybe.

Ezen az estén tovább maradhatott fönn. De még ágyában sem hunyta le a szemét. Édesapja benézett hozzá, s ő megkérdezte:

Ugye egészen biztos, hogy karácsony van?

Persze – hallotta. – Megszületett a kis Jézus.

Akkor jó.

Az ajtó becsukódott, és ő megérkezett a messzi, északi városba. Óriási fenyőfák aludtak az ablakok mögött, vattapamatos hó lepte az águkat, járt az idegen utcákon, de nem vertek zajt a léptei.

Reggel pedig, mikor fölébredt, a kiterjesztett szárnyú sirály után nyúlt. Ott pihent mellette, s a csőre furcsa, friss hideget árasztott. Csak a csőre. Persze, hiszen a tollai nem hűlnek ki.

Egyszerre megértette, hogy a sirály ott járt éjszaka s elhozta neki a fehér karácsonyt.

Délelőtt kifutott a tengerpartra. Mintha meghasadna a messzeség, s ő mélyebbre hatolna belé a nagy hajóknál is. Mert egyszer megnő majd. És eljut a fehér karácsony városába. A tengeren, vagy a tenger fölött.

Amerre a halak vagy a sirályok.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu