“Aztán ne a kocsiúton bóklássz nekem, hanem maradj a járdán – mondta leguggolva hozzám, hogy a szemembe nézhessen. – És ne firkálj a falakra. Sötétedésre meg hazatalálj. Eriggy hát!” – tuszkolt ki a kapun és egy ideig követett a tekintetével.

A karácsony estét vártuk, az angyalokat a tündöklő fával, az ünnepi gyertyagyújtást, én pedig az ajándékokat, amelyeket hetekkel korábban elküldtem már a Jézuskának egy kockás irkalapon feltüntetve. Kértem azt is, hogy sálat az idén ne hozzanak az angyalok, mert azt kötött nekem a szüle. Ballagtam a járdán, a fal mellett, csábítottak és kísértésbe hoztak a nagy fehér falfelületek, de ez alkalommal nem vittem magammal a kék ceruzám. Ünnep előtti csend könyökölt a házak fölé, ilyenkor mindenki az angyalokat várja az örvendetes hírrel. Engem azért küldtek el otthonról, nehogy találkozzam velük. Pedig már jól tudom, hogy a mama a főangyal, aki karácsony szentestén lepedőt terít magára, s nagy csengettyűszó kíséretében behozza a szobába a feldíszített karácsonyfát. A kamrában díszítették apámmal, meglestem őket délelőtt.

Mentem az utcán egymagamban, az ünnep izgalmával a szívemben, majd amikor a negyedik házhoz értem, bekukucskáltam a kapu hasadékán Bakosék udvarára. Bakos Andris a játszótársam volt, de most nem őt szerettem volna látni, hanem szeplős, nyúlánk nővérét, a Teruskát. Aki ritkán állt közénk játszani, mert folyton köhécselt. Én nagyon szerettem Teruskát, de sose mertem neki bevallani.

A kutyájuk észrevett, ugatni kezdett, Teruska szaladt ajtót nyitni. „Te vagy?” – örvendezett és a karomba kapaszkodva berángatott. „Leskelődsz?” – kérdezte. „Ne gondold, hogy rád vagyok kíváncsi!” – durcáskodtam. „Hát akkor ugyan kire? A Buksira?” – mutatott a kutyára.

Teleszívtam magam levegővel, de aztán mégse azt mondtam, amit szerettem volna. Hanem: „Az angyalokat várom, ha tudni akarod. Egyikükkel már találkoztam is. Alacsonyan repült, nagy fehér szárnya volt. Mellém ereszkedett és kérdezősködött, mert még sose járt a mi falunkban. Azt kérdezte tőlem, hogy ismerem-e a Bakos Teruskát. Mert hogy neki is hozott valamit…”

Nézett rám Teruska kerekre tágult szemekkel, kissé megszeppenve. Sovány karjait keresztbe fonta a mellén. Aztán azt mondta: „Itt még nem járt soha angyal. Minket mindig elkerülnek, pedig én minden vasárnap elmegyek a templomba…”

Olyan szomorúan mondta ezt, hogy sírhatnékom támadt. Csak nem azért kerüli el az angyal Bakosékat, mert nagyon szegények? A testvére, Andris panaszkodott nekem tavaly is, hogy nem volt karácsonyfájuk, merthogy az apukája télidőben nem igen talál munkát. Napszámos volt az apukája. Olykor kubikolni is eljárt.

Félénken megsimogattam Teruska szőke haját. „Én hoztam el helyette. Nekem adta az angyal, aztán repült tovább, ilyenkor sok dolga akad…” S ezek után hirtelen és elszánt mozdulattal letekertem nyakamról a szüle által kötött sálat és a nyakára csavartam. „Viseld egészséggel!”

Olyan nagy fényesség támadt hirtelen bennem és körülöttem, hogy szinte elkábultam. Reszketett a kezem. Teruska könnyes szemmel rám tekintett és akkor megéreztem, hogy tulajdonképpen ő is angyal. Csak nincs szárnya.

Nem tudom hogyan keveredtem haza, a szüle a nagymama, már várt rám a kapuban. Magához ölelt, aztán eltolt, mert nyomban észrevette, hogy nincs meg a sálam.

„Elvesztettem…” – pityeredtem el zokogva belé kapaszkodva. Gyanúsan vizsgálgatott, majd rábízva a mamára, elindult az utcán, arra, amerről érkeztem. Hogy megkeresse a sálam, ami talán észrevétlenül lecsúszott a nyakamból. És biztosan meg is találta. Mert este a várt ajándékok közül hiányzott a beígért kesztyű. Később pedig láttam, a nagy téli zimankóban egyszer, szánkázás közben, Teruska kezén. Ugyanolyan pamutból kötötte a nagymama, mint a sálat. Karácsony este vitte el neki, az angyalok helyett.

Énekeltünk akkor este, örvendezve a Kisjézus születésének és reggelre, emlékszem, megérkezett a hó is.

Most, ünnep előtt , a havat és az angyalokat várva a nyolcvan év előtti karácsony jut ismét az eszembe és újra érzem azt a meleg fényességet magamban, amit akkor, amikor Teruska nyakára tekertem a sálam. Ma már azt is tudom, hogy mi volt az a fénylő csoda, ami bennem kavargott.

A szeretet.