Ahol a karácsonyfa megszületett

A karácsonyvárás ünnepi hangulatát, izgalmát ott éltem át legutóbb, ahonnan a fenyőfaállítás és díszítés hagyománya ered: Elzászban, amelyet a Vogézek hegyvonulata és Nyugat-Európa nagy határfolyója, a Rajna övez, s ahol két kultúra, a német és a francia ötvöződik évszázadok óta.

Mintha egy mesebeli képeskönyv lapjait forgatnánk, ha a nagy múltú városban, Colmarban vagy a környező kisvárosokban advent idején járunk. A kicsi, de varázslatos Turckheimben, épp Luca-napi felvonulás van, hófehérbe öltözött kislányokkal, akik itt is, akárcsak az északi Svédországban, égő gyertyakoszorúval a fejükön vonulnak a girbe-görbe elzászi városban, Sélestat-ban állították fel 1521-ben az első karácsonyfát, és, a Paradicsom jelképeként – érett piros almákkal díszítették meg felszenteletlen ostyákkal.

Ez a szokás tartott évszázadokig, majd egyszer csak a XIX. század elején, rossz volt az almatermés, és akkor egy üveggyár munkásai, ötletesen, felfújt színes gömbökkel helyettesítették a gyümölcsöket, így született meg az azóta is jellegzetes, mindenütt elterjedt karácsonyfadísz.

Colmarban s Elzász ódon nevű városkáiban, falvaiban, ilyenkor mindent fenyő- és villanyfüzér díszít, a piros sapkás, köpenyes mikulások vagy télapók a házfalakon másznak, az erkélyekről mosolyognak ránk, a csupasz fák ágait is égő gömbök ragyogtatják, a hatalmas vöröses kőből épült gót templomok falára, tetőzetére, kőcsipkés homlokzatára változó, rózsás, aranyos, zöldes fény vetül, csillogó aranypapírba burkolják a bejáratokat, az oszlopokat, tányérnyi papírcsillagok virítanak a kirakatokban, a tereken sorba állított fenyőkön… ahogy a turistacsalogató plakátok, prospektusok hirdetik, itt valóban „a karácsonyi csillagok hazájában” járunk…

Az Unterlinden múzeumban gót szobrok, faragványok, kálváriák és a keresztrefeszítés képei – a legszebb Lucas Cranaché, a megvilágított templomhajó világhírű ékessége az Isenheimi oltár: Mathias Grünewald mohácsi vész előtti festményén a szenvedéstől meggyötört, nyúlt arcú Krisztus, holt-szürke, csontos testével függ, szürreálisan kifacsart, eltorzult karokkal, ujjakkal, dicsőségének, istenségének itt nincs magasztaló jele, olyan, mint egy kínhalálban kiszenvedett, kiöregedett apostol vagy vértanú. A halálra szánt, közülük való Emberfia.

A kereszt tövében Mária hófehérben, arca is sápadtan szép, lehunyt szemekkel, az őt támogató Keresztelő Szent Jánossal, míg mellette hever, földre rogyva, fátyolos, csigás haja omlásában, a bánatában is viruló, ifjúságát élő Mária Magdolna…

A város is maga a csoda: még sohasem láttam ilyen nagy területen egybefüggő, sértetlen, színesre festett polgár-palotákkal, fagerendás házakkal, egymásra rogyó emeletekkel tündöklő, ilyen egységes gót és reneszánsz óvárost. A székesegyház, amelynek neve itt Collégial, belülről kivilágítva, égbe nyúló fő- és mellékhajóival, hatalmas oszlopkötegeivel, halk egyházi zene szól, régi elzászi karácsonyi dallamok, körülötte a téren a szokásos vásári bódék, s a csupasz fák is színes gömbökkel, kék és arany masnikkal feldíszítve, telerakottan.

A Catherinette-ben, a Szent Katalin-rendi apácák egykori kolostorában gyerekeknek terítenek, csomagok is várják őket a nővérek ajándékai.

A Kaufhois középkori zengésű nevével régi kereskedő csarnok, amely most iparművészeti vásárnak, kiállításnak ad helyet, s ahol a betérőt egy pohár helyi muskotály-borral kínálják meg.

Csatornák partjain kószálunk; Colmar Elzász Velencéje, a ferencesek Saint-Mathieu templomában, a város harmadik legnagyobb gót egyházában nagyzenekari koncertet hallgatunk…

Még ugyanebben az ünnepi ragyogásban átrobogunk a tartomány gót nevű kisvárosain, Riquewihr éppolyan, mint Colmar, bástyafal mögött a XV-XVII. századi település, ez is favázas házaival, talpig dekorálva ezüstös-aranyló girlandokkal, a magánházakon is végigfutó villanyfüzérekkel, sziporkázó csillagokkal, gyertyákkal. Keyzersbergben hegyi folyó robog át a Vogézekből, itt a „karácsonyi angyalok” kiállítása látható, végül borkóstoló a vidék messze földön híres nedűiből az alig kimondható nevű Niedermarschkirch-ben, ahol a fiatal borász fogad nyájasan, kóstoltat meg erjedő és érett rizlingjeivel. Mintha Eger, Badacsony vagy Tokaj pincéiben járnánk, a fel-feltörő örömmel, gondolattal: politikai viták, huzavonák mögött, milyen régi, milyen egységes közös hazánk, ez az ezer-kétezer éves kultúrájával, hagyományaival mindannyiunkat nevelő-eltartó „vén Európa!”

Sediánszky János

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu