Nekem van testem

János evangéliumának bevezető részletében az olvasott szavak: „Az Ige testté lett”, fölvetik azokat a keresztény kérdéseket, amelyekre ez évben olaszul megjelent könyvében (Sul corpo – A testről) Carlo Maria Martini, a tudós milánói bíboros mai válaszokat ad.

A olimpia éve is volt a kétezredik, így a gondolatsorok a test kultuszának megfogalmazásával a lélek benső értékével összefogva a személynek, mint jelenségnek teremtményi voltára mutatnak rá. A „teljesítmények” mögött a szív ritmusát halljuk, s azt a mélységi üzenetet, amely túllép a csupán ösztönből fakadó elszántságon, az állati izomzat rándulásain.

A könyv központi fejezete (Mi a test?) mottójául a szerző Cezáreai Szent Baziliusz szavait választotta: „Ritka az, aki testében élve úgy fogja fel, hogy egy ideiglenes ház lakója.”

Korunk a tömegjelenségek ideje, amikor a test gondozása nem több esztétikai élvezetnél (ahogyan a görögök vélekedtek) vagy a keveseknek fenntartott tetszelgésnél (ez a pogány Róma hagyománya).

A test hosszú századokon át gyanús és kétes fogalomként élt a tudatban, az irodalomban, nehezen harmonizált az elmélet és a gyakorlat, ha róla szó esett.

„Milyen” test áll mostanában az érdeklődés középpontjában? Mi tulajdonképpen a test? Minek felel meg? Folyton nyitott kérdések, amint nyitott kérdés az embernek: hol próbálja magát elhelyezni a világban?

Ki vagyok én?

Kikerülhetetlen enigmatikus-rejtélyes talány ez, s válaszolni rá már a régieknek fejtörést okozott. Nem hiába „harsogott” az antik jóshelyről: „Ismerd meg önmagad!” Idáig elhallatszik, s ha arra figyel valaki, hogy a test általában valamiféle tárgyként fogható fel, akkor csak arra gondolhat: érinthető és látható, s mint afféle anatómiai jelenséget szemléli. Azonban már a jóshely felirata is többet követel: téged, magadat, aki mindig a talány vagy. Elégtelen tehát az emberi test tárgyszerű felfogása, mert hiányzik belőle maga az élet. Testünk – kétségtelen – a személyiségünk, vagyis több a tárgyi valóságnál. A személy pedig nem marad meg egyszerűen a tapinthatóságnál, a láthatóságnál. Képességekkel, tehetségekkel rendelkezik, örül, sír, szenved, vágyait követi, keresi Istent, aki egyszer megteremtette és majd viszszahívja. A „ki vagyok én?” kérdésben tehát a teljesség kap hangot, a „honnan jöttem?”, a „mit kell tennem?” és a „hová megyek?” izgató szósora.

Kétféle meghatározás

Rejtett hangokról ír a szerző, amikor keresi a legmegfelelőbb magyarázatot. Jogosan, hiszen az ember kezdettől érdeklődik önmagáról, a testéről. Az én testem – mondom, s mégis egész valómra gondolok, a láthatóra és a láthatatlanra, ahogyan költőien megfogalmazható a téli este képével, amely félig világos és félig rejtett. Sok búvó hang súgja: tudd meg, ki a másik, mi a világ, minden! Vagyis nem a hús az érdekes, hanem maga az ember.

Testem a születés és a halál közti időt éli át, a növekedését, a leépülését, találkozások, szerelmek idejét. Vagyis a magam történetét reményekkel, lemondásokkal, győzelmekkel és sebesülésekkel. Valahol viselem mindezek jegyeit. Ezért kísért, hogy kimondjam: én a testem vagyok. Aztán váltanom kell: nekem van testem. Hogy zavart okoz a kétféle felelet? Valamelyiknél meg kell állapodni. Az ellentétek megegyezésére van szükség, mint a régi filozófusoknál. Mi legyen ez? Martini bíboros egyszerűen felel: test és lélek különbözőségében jelen van az egység, s a lélek az, ami éltet.

Elmondhatom: a testem, s részben az arcom vagyok, afféle nyomjel és: a lelkem története; ha egy jóságtól gazdag lélekkel találkozunk, sugárzik az egyénisége, az arca. Mint Teréz anyának. A szép az igazi szépségből „származik”, az öröm, a derű, a harmóniából, a békességből.

A testtől élesen megkülönböztetik a szent írók a húst. (A test latinul corpus, a hús: carnis).

Az Ószövetségben egyetlen fogalom ismert, a basar, de az élő húsra, melyet a lélek éltet, ezt mondják: ruah. Ismerős a hely: „Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé” (Ter 2,7) Pál apostol a test méltóságáról többször elmélkedik, és óvakodik attól, hogy a szót holttest értelemben használja. Majd azt mondja: a test az Úrért van. A Lélek temploma. S ez abból adódik, hogy Krisztus megváltotta. Magára vette „a hús testét“, halálával pedig legyőzte a hús hatalmát, a bűnt, „áldássá változtatta a törvény átkát.” (Gal 3,13)

A karácsonyi születés az emberi megszentelt test, a személy újjászületése is, a megváltás történetének örökös fejezetében.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu