Szabó Magda

Ó, édes Jézus, hozzám szállj!

Hamvas a szentestei alkony, hallgat a kertünk, középen az óriási fenyő gallyain ezüst lehelet: mintha ezen a napon mélyebb lélegzetet venne a világ. Kisállat mozgását sem érzékelem, ahogy lenézek az erkélyről, a zöldövezet gazdátlan vándorai talán fekhelyet találtak, ételhulladékot a budai erdőkben, ahol a sátrak védelmében élők mindig vetnek valamit az arra kolduló ebnek, macskának; a hajléktalanok mind tudnak valamit az ellátatlanság keserűségéből, s a gyertya vagy karbidlámpa fényében összehúzódók nagy része nem is sejti, hogy parányi gesztusuk egy hajdani, feledhetetlen mozdulat öntudatlan ismétlése: egy ájulásig kimerült fiatal anya felé nyújtott valaha valaki – mit sem érzékelve a szentségében örökre megállított világpillanatból – egy kupa vizet. Miurunk szegényei ősképek ismétlődései, minden ellátatlan, otthon nélküli vagy tanácstalan magányával küszködő szenvedésében a názáreti szálláskeresők remélnek védelmet a december dermesztő lehelete ellen. Aki ad, aki segít, bármit adjon bárkinek, nem tudja, hogy adakozó tenyerét az Üdvtörténet tárja fel.

Miurunknak sok a szegénye idén, s nem minden tehetős tanulhatta gyerekkorában elemistaként a Kenyérkő balladáját: „Az Isten a szegények részét a gazdagoknál tette le, ha földi jóval meg vagy áldva, akképp sáfárkodjál vele, hogy megszegjed az éhezőnek Isten nevében kenyered.” Pedig bizony nem árt az emberélet hajnalán megtanulni saját felelősségünk Isten ránkszabta terhét és a megosztás, az adakozás szépséges kényszerét. Hogy legtöbbünknek most igen nehéz? Hogy magunknak is kevés van? Hát persze. Ha könnyű volna, Isten nem méltányolná annyira, ha gond nélkül oszthatunk a sajátunkból, nem teszünk semmit. Az, akit hozzánk küldött ezen a napon, sose latolgatta, hány könnycseppbe, elfojtott jajkiáltásba kerülhet, amit a világnak ad, szétosztotta földi testét, ment a maga útján. Ki merhet karácsonyt ülni mérlegeléssel? Ki mer ránézni latolgatva a jászolban szendergő gyermekre?

Állok, vállamon anyám kötötte kendő, nézek a nyitott erkélyről az alkonyi csendbe. Otthonom körül világosak az ünnepet ülő családok ablakai, a kerten ugyan csak az óriásfenyő őrködik, de az ablakok mögött mozgó alakok éreztetik az ünnep dinamikáját. Ahol fát díszítettek, gyúlnak egymás után a gyertyák, ajándékokat bontogatnak, akik már élik az ünnepet. A nekem juttatott csomagok feltépetlen, villogó papírban várják, hogy feléjük forduljon a figyelmem, ám a valamikor belém rögzített ünnep-értelmezés még visszatart attól, hogy az asztalhoz közeledjem. Gyerekként is tudnom kellett, nem a kölcsönös figyelmesség napját ünnepeljük, a szentestének kellemes, de mellőzhető része az örömszerzés megkísérlése, az ajándékozás Isten megváltó üzenete.

Nézem az árnyakat, a fényeket a kertben, gondolkozom. Kaptunk. Átvettük, megköszöntük. De úgy köszöntük meg, ahogy Isten kívánhatta? Félek felelni, más formát keresek arra, amit mondani szeretnék. Megosztani. Ez talán egyszerűbb, felfoghatóbb: adni abból, ami az enyém, annak, akinek nincs. Ha nem teszi az ünnepet ülő, valamit nem ért a karácsony titkából, mert ha nem ismeri fel embertársában a mindig más igénnyel és alakban segítséget kérő Krisztust, hiába ég az ünnepi fény, és akkor is hiába ég, ha csak a lakás ragyog a tisztaságtól, ha nem mertünk szembenézni saját vétkeinkkel. Sóhajtok, mert nem volt könnyű időszak az advent, halottam volt a nyáron, lázadtam elvesztése ellen – és még hányféleképpen érdemlek büntetést és feloldozást, de legalább tudom, hogy megbántam alázattal, és megfogadtam…

Mit tudok én? Még a gyónásban is vétek, mert már dicsekszem valamivel, amit hitem, vallásom megszab. Az árnyak és a fények között, hátamon anyám kendője, a régi karácsonyi dal a menedékem, csak gondolom a szöveget, mert nincs énekhangom, de gondolni is elég: Ó, édes Jézus, hozzám szállj, bűnömtől ne iszonyodjál… Tizenkilencedik esztendeje ünneplem egymagam otthonomban a karácsonyt, de sosem voltam egyedül e nyolc szó védelmében. Azt méltatlan vagyok még remélni is, hogy nálam száll az, akinek születésével ezen a napon kezdődik az Üdvtörténet, de érzem, mint illatot, tömjént a kimondatlan választ a könyörgésre: a bűntől irtózik ő, nem az elkövetőtől, s az ünnep úgy borul fejem fölé, gazdagon, tömören, mint a kupola.

(A szerző Kossuth-díjas író)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu