Gyermekszívvel ünnepelni

Andris legnagyobb gyönyörűsége, ha kettesben kóborolunk a városban. Megállunk a kirakatok előtt, nézelődik, kérdezősködik, beszél megállíthatatlanul. Időnként kioldódik a cipőfűzője, ilyenkor letanyázunk, előbb ő próbálkozik, majd én is nekifohászkodom.

Épp ilyen jelenet játszódott le a Nyugati pályaudvarnál, ahol egymás nyomában néhány valóságos buszcsoda várakozik.

Andris kezében megállt a pertli. Mereven nézett a hátam mögé. Megfordultam, el nem tudtam képzelni, mi köti le ennyire a figyelmét.

A padon egy ember aludt.

A következőkben rádöbbentem, milyen kínkeserves feladat megmagyarázni a kisgyereknek a szegénységet és reménytelenséget. Istennek hála, neki nincs ilyen tapasztalata. Ezért aztán képtelen felfogni, hogy valakinek nincs otthona, ágya, meleg szobája.

Mentünk tovább, de a látvány mélyre ivódott kis szívébe. Új és új kérdések következtek. Néha bizony szégyenkezve megszépítettem a nyers valóságot. „Estére hazamegy?” — hangzott a kérdés, s azt válaszoltam, igen. Ez valamelyest megnyugtatta.

Kimerülten értünk haza. Balga módon azt hittem, elfárasztom, s hamarabb lát neki a délutáni alvásnak. Sajnos én voltam igazán álmos. Így aztán mérsékelt lelkesedéssel fogadtam az ebéd utáni felhívást: „Nagypapa, most mesélj!” Láthatta rajtam a csüggedés jeleit, ezért megnyugtatásomra hozzátette: „csak egyet.” És már hozta is a szemüvegemet meg az íróasztalomon fekvő könyvet, Babits verseit. „Csak egyet” — ismételte. „Ebből?” — kérdeztem abban a reményben, hogy az illusztrációk hiánya megingatja. „Ebből!” — határozottan elhelyezkedett mellettem, s várakozva tekintett rám. Némi habozás után kikerestem a Karácsonyi éneket. Andris számon tartja a Jézuska születésének időpontját. Halkan olvastam, hátha elalszik közben.

Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint a gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
Te, kiről zengjük, hogy „megszületett!”
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyűjts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

Épp nekiláttam volna a versbeli kenet és nárdus magyarázatának, amikor Andris ezt kérdezte: „Nagypapa, mi az a remény?” Igyekeztem földön járó példákkal közelebb hozni hozzá ezt a fogalmat. Láttam, nagyon töri a fejét valamin.

„Az a bácsi, tudod, ott a padon, az is reménykedik?”

„Igen, ő is.”

„Neki is gyújt gyertyát a Jézuska?”

„Nem tudom.”

„Akkor vigyünk majd neki mi! Jó, nagypapa? Vigyünk neki!”

Bólintottam. Ez megnyugtatta valamelyest. Bizony, ha a gyerekeken múlna, több gyertya fénye világítaná meg homályos útjainkat.

„A Jézuska is koldusruhát viselt?”

„Hallottad.”

„Akkor a bácsi nincs egyedül. Nem lesz egyedül. Egy meg egy, az kettő!”

Hallgattunk. Andris lehunyta a szemét, és szuszogni kezdett. Arcán békesség. Álmában talán a pad körül is ott álltak a vers bölcs bocijai, s langy fuvalmukkal melegítették az alvót.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu