Jegyzetlap

Mit tehetek? – mondja nekem az őszborostás öreg, aki a kora szerint majdnem fiatal, csak látszatra vénecske, mert sovány, elnyűtt. Alkoholszag terjeng körülötte. Rossz ruhában üldögél a padon. – Mit tehetek? mondja. Egy alagsori szobában lakom, lépcsőn megyek lefelé, vasajtaja van, gyöngén fűtik a vastag csövek, de nem fázok, vannak takaróim, s az ágyam, az jó. Nyikorog, kopott, de ménkű nagy. Mintha keresztbe is hosszában feküdnék. Aludni azt tudok. Különösen, ha… — mutatja, ahogy nagyokat kortyol, emeli föl a kezét mind magasabbra, mintha poharat tartana… Eljárok dógozni hébe-hóba, sokat ugyan nem adnak, de megjárja. Kis pénz is jó pénz. (Így mondja: píííz…) Enni? Megyek délben a közös konyhára, ott eszünk sokan meleget, estére meg, akinek bőrraktárja van az alagsori szomszédomban, leküld egy bőrös fiúval tojást, kenyeret, szalonnát, én meg éjjel cserébe föl-fölkelek, nem piszkálgatják-e a lakatokat… Hát így. Szóval most jön a karácsony. Anna néni, szép, kövér portásaszszonytól szoktam kapni cserépben egy kis műanyag fenyőt, olyan harminc centiset, van rajta dísz, cukor, dió is, és ott ülünk ketten, a fa meg én. Ilyenkor jobban fűtenek.

Hát jó’ van, persze. Éjfél felé csoszog le egy szakállas haver, ez olyan fura, papforma. De nem pap, valami nagy ember vót, s lett egy balhé a családban, kidobták, ágya van valahol, hoz magával beiglit, kolbászt, pogácsát, meg hát rumot. Aszt csinálunk tehát, ő meg énekelget. Olyan félhangon, mintha nem nekem énekelne, vagy mi. Hogy „istenfia majd megnősz”, meg „eljön angyal, el a jóság”, meg hogy „ólmelegben van a fény”, ilyeneket, úgy, hogy nem szólhatok, ha érteni akarom, hát persze, hogy akarom, s közben főz rántottát, hagymát vagdal bele meg kolbászt, tesz-vesz körülöttem, mintha jó vóna neki. Olyan nagyon békés az öreg. Megvagyunk. Én fogom a székeket, teszek föl valami terítőt, meggyújtom a gyertyát, s a jó fenébe, törölgetni kell a szememet. Meg neki is. Meleg lesz a nagykabát és csönd van. Eszünk. Nincs a pincébe’ senki, csak mi.

Egyszerre aszondja: szeretek. Tudod, koma? Szeretek. Mondom neki, én is. Aztán nevetünk, de most nem rúgunk be. A haver nem is engedné. Beszélgetünk, halljuk föntről a harangot, meg, hogy nincs annyi autó. Hallgatunk. Miatya, mondja az öreg, miatya, aki bennünk vagy. Tegezi. S nógat, hogy én is mondjam. Emlékszem, miatya, az legyen, amit akarsz, itt is, mindenütt, agygyá nekünk mindennap kenyeret, s ne haragudj, hogy ilyen senkik lettünk, ammen… Azt mondja, szeretek. Te, mondja, te is szeretsz, látom rajtad. Élünk, nem? Persze, nagyot kiáltottam neki, persze, hogy élünk. S iszszuk a rumos teát. Akkor, mondja a haver, ha élünk, akkor élni is fogunk, mint a szegény Jézus, nem?

Persze!, mondom neki. Aztán lefekszünk. Jóccakát, s magunkra húzzuk a takarókat.

Vasadi Péter

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu