 |
 |
 |
 |
2000.
december |
A
Születés temploma Betlehemben
|
|
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
A magyarság hite – szobrokban Találkozás Varga Imre szobrászművésszel Varga Imre munkásságában jelentős helyet foglalnak el a magyar szentek, akik – mint mondja — a nemzet életében, történelmünkben fontos szerepet játszottak. Immár több mint harminc éve annak, hogy egy főpap megtisztelte a művészt barátságával, és egy megbízással, amely közvetlenül a pápától származott. Így készült el Szent István és Magyarok Nagyasszonya szobra a vatikáni magyar kápolnába, ahol a magyarság ősi hitére utaló plasztika is Varga Imre műve. Egy későbbi Szent Istvánja Aachenbe került. A hetvenes években készített még egy Szent László-portrét, egy vázlatot Szent Imre hercegről, Árpád-házi Szent Erzsébetről és Margitról. Ezek aztán mintegy előtanulmányai lettek egy, a közelmúltban elkészített sorozatnak. Kelenföldön, a Szent Gellért-plébánia kerengőjében látható öt magyar szent: István, László, Margit, Imre, és Erzsébet. Óbudán, a művész kiállítótermében, régebbi alkotásainak meghitt társaságában először arról kérdeztük, mi foglalkoztatja ma, készül-e valami vagy „valaki” a műtermében.
– Aachenben számos Árpád-házi relikvia található, ezek irányították a figyelmemet II. Szilveszter pápa, a magyar korona adományozója felé, aki ezen a tájon élt, Reims érseke volt. Később, pápaságának egyik első cselekedeteként küldte a koronát a magyarok leendő királyának. Krichenbaum József barátom vetette fel, aki a kelenföldi plébániára befogadta szentjeimet, hogy érdekes volna, ha a társaságukba kerülhetne II. Szilveszter pápa. Remélem, jövő tavaszra megvalósul ez az álom. A szobrot tervezve egyetlen ábrázolást találtam róla, amely a jelenlegi szarkofágját díszíti s a XVII. században keletkezett. Semmiképpen sem lehet hiteles. Kiderült, hogy az eredeti szarkofágot a XVI. században felbontották. Egy francia püspök azt írja erről, hogy II. Szilveszter a mellén keresztbe tett kézzel feküdt a szarkofágban, fején a pápai tiara. A magyaroknak koronát ajándékozó pápa maga is királyi fejéket viselt? – Ez persze tévedés, a hármas koronát ugyanis csak a XIII. századtól viseli a pápa. A szarkofág felnyitásáról szóló vallomás mégis megerősített abban, hogy joggal tehetem a tiarát szobrom fejére. A jelképek ugyanis az időben visszafelé is hatnak! A XVI. században azért láttak tiarát az 1010-ben eltemetett pápa fején, mert az ő korukban már ez volt a jelképe a pápaságnak, és ez maradt a mai napig. Én pedig a századok során kialakult hitünket fogalmazom meg a szobrokban, nem pedig ásatási leletegyüttest!
Nem arra törekszik tehát, hogy valósághű legyen az alkotás? – Amikor felállítottam Szent István-szobromat az aacheni dóm mellett, szinte tetemre hívtak a német egyháztörténészek és művészettörténészek. Mi van a fején, mi a kezében, mi van rajta? Azt válaszoltam, nem a valóságot mintáztam meg, hanem a mi hitünket. Szent István arcát Szent László ismert hermáján fellehető családi vonások alapján alakítottam, noha tudom, hogy készítője nem találkozhatott Szent Lászlóval. Az általam ábrázolt palástot sem viselhette első királyunk, hiszen köztudott, hogy a „koronázási palást” néven ismert miseruhát a királynő és a király adományozza a fehérvári bazilikának 1032 táján. Ugyancsak bizonyos, hogy a ma ismert Szent Korona soha nem lehetett a kezében. A hit azonban több mint kinyomozható valóság. A magyarok hite testesült meg számomra azokban az attribútumokban, amelyeket a szobron elhelyeztem. A királyi jelvények önmagukban is jelképek, a szobron még inkább, de a szobor maga is jel… – Ki az, aki akár a tudomány eszközeivel, akár az érzékszerveivel a világot felfoghatja? Ki látja az atomok mozgását, ki érzékeli a másik ember agyában a foszfor vegyületek lebomlását és ezeken át a gondolatait? Ezt a csodát, ami a világ, sokféleképpen próbáljuk megközelíteni, de hiábavaló volna valamiféle azonosulásra törekedni mindazzal, amit látunk belőle. Szobraink semmiképpen sem másai a valóságnak, hanem gondolataink jelei. Akkor jók, ha nem titkos jelek, nem valamiféle megfejtésre váró jelképek, hanem magától értetődően sugároznak egy emberi jellemet, egy magatartást.
Lehetséges a jeleket természetessé, magától értetődővé tenni? – Ha egy szeretett ismerősre várok, s feltűnik a tér túlsó oldalán, felismerem ezer között is. A feje formájából, egy-egy mozdulatából tudom, hogy ő az, pedig alig látok néhányat abból az öszszetett jeltömegből, amivé válik, ha közelebb jön hozzám. Ez a fajta megközelítés teszi lehetővé a művész számára a takarékos beszédet. Lehet persze sok szóval is beszélni, jelek tömegét belefoglalni egy üzenetbe, de nagyon kevesen vannak azok, akik így is meg tudják tartani a mű egységességét. Ilyen Johann Sebastian Bach vagy Palestrina, bár meg kell jegyeznünk azt is, hogy ők, az igazán nagyok, rengeteg jellel is az egyszerűség benyomását keltik a mű befogadójában.
Bach muzsikáját a legtöbb ember élvezi anélkül, hogy megpróbálná érteni, ám a későbbi korok alkotásai, legyen szó zenéről vagy éppen szobrászatról, egyre több értetlenséggel találkoznak… – A művészettől való általános elidegenedésének nemcsak a közönség műveletlensége az oka. A művészek mindig próbáltak közelebb kerülni műveik befogadóihoz, ennek legtermészetesebb útja a sokszorozás, egyre több jel alkalmazása. A művészetek történetét tanulmányozva látjuk, hogyan válik a gótika takarékos beszéde a reneszánszban fecsegéssé. Bár annak a kornak is voltak kiemelkedő személyiségei, akik össze tudták fogni a feldúlt hangyaboly lakóihoz hasonlóképpen szertefutó jeltömeget. Úgy vélem, a művészetben kiemelkedő személyiségek sajátos képessége, hogy függetlenül a jeltömeg mennyiségétől, a gondolat közlésére képesek összpontosítani. Én egész pályámon megpróbáltam a szükségeset és nem többet mondani. Karácsony a születés, a transzcendencia valósággá válásának ünnepe. Hogyan születik „földön túlivá” a szobor? – A műalkotásnak úgy kell „működnie”, mint a robbanótöltet kanócának: meg kell gyújtania a puskaport. A néző ne egy síró, nevető vagy éppen fenséges arcot lásson, hanem olyat, amely képes a sírásra, nevetésre, képes fenséges lenni. A néző az, aki ráruházza a látványra illetve a tárgyra a benne kialakuló képet és ezáltal mintegy „felneveli” azt. A kapcsolat első pillanata kritikus, de ha létrejön, a továbbiak már szinte automatikusan történnek. A néző érzelmei ráruházódnak a tárgyra, az pedig egyre többrétű jelentést kezd hordozni ezáltal. Igazán jó esetben a néző a teljes lelki kincstárát a műalkotás gazdagítására fordítja. Talán ezt nevezhetjük katarzisnak. Szikora József
|
Új
Ember: ujember@drotposta.hu
|
||||||
