Jelek a XXI. század küszöbén

játszanak egy drámát, melynek egy tíz esztendővel ezelőtt meggyilkolt ortodox pap, Alekszandr Men a főhőse. Ez az első vallásos témájú dráma 1917 óta egy moszkvai kis színház műsorán. Mark Rozovszkij orosz és Elisabeth Roberts angol szerző együtt állították színpadra a „Gyilkosság a székesegyházban - Próba“ című színpadi művet. (A cím T. S. Eliot Beckett Szent Tamás-drámájára utal.) Jövőre a darab az edinburghi fesztivál műsorára kerül.

A Moszkva melletti Szemkoz faluban lakó lelkipásztor 1990. szeptember 9-én reggel szokása szerint indult az erdőn át, hogy elérje a templomához, Novaja Derevnyába vivő vonatot. Útközben szembe jött vele két alak (egyesek szerint KGB-ügynökök voltak), akik közül az egyik fejbe sújtotta. Halálhíre bejárta Oroszországot (akkor még létezett a Szovjetunió.) Alekszandr Men ugyanis több volt, mint csak falusi lelkipásztor. Irodalmi tevékenysége, előadásai és rádiós szereplései tették (a „peresztrojka“ idején) széles körben ismertté.

Írók, művészek, kutatók százai kerültek vele személyes kapcsolatba, és találtak benne barátra és lelki támaszra. A moszkvai Külföldi Irodalom Könyvtárában a halála előtti estén fejezte be előadássorozatát a világ vallásairól. Az utolsó előadást a kereszténységről ezekkel a szavakkal fejezte be: „és így együtt eljutottunk utunk végére“. Kereső embereknek kívánt eligazodásukban segítséget adni. A felfedező utazáshoz hasonlító sorozat eljutott a kereszténységig. Nem sejtette, hogy életútjának is végére jutott. A vallásokban rejlő értékek felmutatása, minden egyoldalúságtól mentes emelkedettség jellemezte ezeket az előadásokat. Az ateista propaganda sivár ostobaságainak évtizedei után elképzelhető, milyen érdeklődést váltott ki hallgatói körében. Sokan úgy vélik, hogy ez az előadássorozat került az életébe. Ám tíz évvel áldozattá válása után még többen figyelnek szavára, hogy „a kereszténység eddigi története még csak a kezdet“. A XXI. század a hit százada lesz.

Halálának tizedik évfordulóján a moszkvai könyvtárban „Választás és esély Oroszország számára“ címmel tartottak konferenciát. Politikusok, történészek, papok, újságírók, filmrendezők, könyvkiadók, filozófusok, jogászok és művészek folytattak eszmecserét a mai megroppant orosz társadalom értékeiről, reményeiről és távlatairól, miként tudná betölteni az elnyomó államgépezet visszavonulása (vagy csak taktikai visszavonulása?) nyomán támadt űrt?

Mennek elsősorban arra volt különös tehetsége, hogy az ortodox teológia és lelkiség legjava értékeit világos, mai nyelven tudja közvetíteni (amikor talán a legnagyobb szükség van erre) és megélje ezeket az értékeket. Szellemi gyökerei a Moszkvától délnyugatra fekvő Optyino kolostorban a XIX.-XX.század fordulóján kibontakozott vallási újjászületés világába nyúltak, Szolovjev, Bergyajev és Bulgakov világába, a szovjet idők katakombákba szorult orosz egyházi életbe. Mert végül is a jó értelemben vett „szent Oroszország“ folytonossága a gulágok, kivégzések, KGB-beszervezések és ellenőrzések iszonyú pusztítása ellenére sem szakadt meg nyolcvan éven át.

Londonban

Michael Marshall anglikán püspök zongoraművész, koncertezik is és teológusként a hit és művészet problémakörével foglalkozik, előadásokat tart. Elsősorban a modern művészet és a vallás megszakadt kapcsolata foglalkoztatja. Csak akkor találhatnak ismét egymásra, ha a „keresztény“ művészet megint igazi művészet lesz. Ha már nem lehet templomokba helyezni másodrangú műveket azért, mert témájuk vallásos, vagy a templomba járók ízlésének az felel meg. A templomi művészet „szegények bibliája“ volt nem csak az igehirdetés, de az ízlésnevelés vonatkozásában is. Az új században azután még nagyobb, gyógyító felfedezésre is szükség van: az emberi agynak a tudományt és a művészetet, vallást művelő két felének, mely a legújabb korban betegesen szétvált, ismét egyesülnie kell a teljes emberség jegyében. A tudomány, művészet és vallás világának állandó természetes párbeszédben kell állnia. Egyiknek sincsenek előjogai a másikkal szemben. Az egyházaknak teret és ösztönzést kell adniuk ehhez a gyümölcsöző párbeszédhez - mondja az anglikán püspök.

Regensburgi

rákbeteg katolikus pap lelki végrendeletet fogalmazott saját temetésére, amelyet ott fel is olvasott paptestvére. Ebből való ez a részlet: „A legfontosabb felismerésem az a jézusi tanítás, hogy Isten nem boszszúálló, kicsinyes zsarnok, hanem feltételek nélküli Szeretet. Őt nem lehet elveszíteni, csak tragikus módon elzárkózni tőle. A jó apáról szóló evangéliumi példázat – amelyről annyit elmélkedtem – igazolja ezt az istenképet. Fontos, hogy ezt az istenképet ne hamisítsuk meg ismételten emberi elképzelésekkel. Mert mindnyájunkban megbújik egy fenyegető Lénytől való félelem, akit (áldozati) ajándékokkal és szép szavakkal (imákkal) kell megszelídíteni. De Jézus egyszer és mindenkorra világossá tette, hogy emberi elképzeléseink semmit sem tudnak kezdeni a valóságos, igaz Istennel!... Ha egyszer végre következetesen végiggondolnánk a szeretet Istenéről szóló tanítást, rájönnénk, hogy a szeretet sosem bosszúvágyó, a szeretet sosem korlátozza a szabadságot, a szeretet sosem kényszerít. A szeretetnek nincs szüksége erőszakra. Isten „igazságossága“ a dolgok rendbetétele. A Szeretetnek csak szabadságunk szabhat határt.“

A Szentföldön

hét évvel az oslói békeszerződés után, hat évvel azután, hogy Nobel-békedíjjal tüntették ki Arafatot, Rabint és Perezt, majdnem öt évvel Yitzchak Rabin meggyilkolását követően, és hetekkel a második Camp David-i tárgyalások után szinte alig látszik valami remény a békés megoldásra. De ne ragadjunk bele a rövid távú kilátások latolgatásába! A Neue Zürcher Zeitung kommentárja nagyobb távlatot ad a reménységnek: „A két nép minden kölcsönös ellenszenvük, sőt gyűlölködésük ellenére gazdaságilag és életfontosságú berendezések dolgában szorosan egymásra van utalva“. De ennél még mélyebb okot ad a reményre a nemrég elhunyt izraeli költő, Yehuda Amichai, amikor „Jeruzsálem 1973“ című versciklusában arról ír, hogy végül is a béke élő erő: „mégis a béke fogalma úgy terjed mindenfelé, mint a gyermekjátékok, melyek mindenütt egyformák“. A három monoteista vallás szent földjén élőket II. János Pál pápa arra szólítja fáradhatatlanul, hogy tartsák kölcsönösen tiszteletben egymás alapvető emberi jogait és az erőszak helyett párbeszéddel oldják meg konfliktusaikat.

Braunschweigben

a német evangélikus egyház szinódusán arról is tanácskoztak, miként lehetne nagyobb közösségre lépni más keresztény egyházakkal. „Itt az ideje a nagyobb ökumenikus közösségnek“ – olvasható annak a nyolcoldalas dokumentumtervezetnek a bevezetésében, mely az „Egyek Krisztusban – egyházak útban a nagyobb közösség felé“ címet viseli. Nem az egyházak közötti összes különbséget, hanem a szakadást kell felülmúlni. A „Dominus Jesus“ nyilatkozat semmit sem változtatott azon a tényen, hogy az egyházaink közötti közös vonások erősebbek a bennünket elválasztó jegyektől. Evangélikus részről már elérkezettnek látják az időt az Úr asztalának közösségére. Remélik, hogy az evangélikus templomban kötött vegyesházasságokat a katolikus egyház mielőbb külön felmentés nélkül is érvényesnek ismeri majd el. Mindezt a katolikus egyház nem mindenben tudja elfogadni, mint tudjuk, de a fokozott ökumenikus törekvés mindenképp fontos jel a jövőre.

Rosdy Pál

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu