Arcok

Egy (erős) asszony dicsérete

Unokáit kézen fogva vezeti – a szó legszorosabb értelmében. S közben a szeretetről beszél. Sok próbát kiállt keresztény asszony. Amikor azt mondom neki, hogy mindenki maga választja meg a maga angyalát, vagyis az Istenről alkotott eszméjét, és Paul Claudelre utalok, a Selyemcipő című drámájára – bólint. (Franciául, németül beszél, órákat ad.) Ismeri? – kérdem. – Claudel főhőse az önzés bűne felé halad, de angyala ezt súgja: „Én elkísérlek.” Nem a megváltói szavak ezek? A válasza: – Születés és halál közt az eltelt idő a szeretet ideje. Hogy is mondjam? Megpróbálom megfogalmazni: foglyai vagyunk a megtartó szabadságnak, s a földi rabság szabadjai.

Mit ért szabadságon?

- Gyerekkoromtól érzem – tudom a lényegét. Édesanyám, apám vallásos emberek voltak. Nem kényeztettek el játékokkal: a többi gyerekkel játszottam Angyalföldön, sík mezőben, amikor még volt szabad térség. Eszköztelenek voltunk, mondhatom mai divatos szóval. Anyám megbízott bennem, s én nem éltem vissza a bizalmával. Rosszat nem tettem.

Ma az ellentétjét tapasztaljuk.

- Vagyis a rabságot. Sok játék, számítógép… Az unokám „villanypásztort” játszik. Nekem a szabadság nem szabadosság volt. Az eligazító: édesanyám szava nyomán tudtam, meddig mehetek el.

Vagyis tekintély volt a szülő…

- Annak ellenére, hogy tegeztem a szüleimet, idejében észrevettem: édesapám tiszteli anyámat, így aztán eszembe sem jutott olyan szavakat használni, melyeket ők sem használnak. Nevetséges, amit mondok: én a hülye szót sem használtam, csak jóval később. Gyönyörű volt a gyerekkorom.

Aztán?

- 1956-ban töltöttem be a tizenhatodik évemet. Nem vonzott a divat, a külsőség. A zene foglalt le, vagyis találtam értelmes kompenzálási lehetőséget az akkori életemben. Károlyi-kert, Zeneakadémia, hegedűtanulás és – persze a szerelem is zenepartneri „minőségben”. Nem voltam idealista. Talán ésszerű voltam…

Gyerekkor és hit…

- Jó „téma”. Édesapám mint külvárosi gyereket vasárnaponként Budapest különböző templomaiba vitt, s közben beszélgettünk. Máig bennem élnek a szavai. A hit olyan természetes volt, mint a vasárnapi ebéd.

Később változott a nézete?

- Életem derekán elfordultam Istentől, de Isten nem fordult el tőlem: mindig velem volt. Egyértelműen érezhettem, hiszen később erről meggyőződtem. Gödrökbe estem, s hogy ki tudtam mászni, azt a kegyelem művének tulajdonítom. Azóta nem olyan mélyek a gödrök, mivel érzem: nem vagyok egyedül.

Nagy misztikusok írnak a lélek sötét éjszakájáról…

- Akkor lehet, hogy szerencsés vagyok? A gödrök évekig tátongtak, s én csak magamat sajnáltam. Borzasztó szenvedésteli időszakot éltem át. Ma is azt mondom – bár biztosan kiröhögnek – az ördög szállt meg. Ha a Bibliát lapozom, ezzel a fogalommal találkozom: „A sötétség hatalma.” Az első megmentő fények a gyerekeim lettek, bár kezdettől tudtam, ők külön-külön más személyiségek, biológiailag, genetikailag is. A dolgom, hogy nyitott legyek – mindmáig.

Nyitottság?

- A magam határait abszolute nem ismerem, de ahogy tőlem telt, mindig őszintén beszéltem nekik az élet minden részletéről, mivel bizalommal voltam irántuk. Ők ezt tökéletesen értették-érezték.

Bizalom?

- Az őszinteségben bátornak kell lenni. Viszonzásul a gyerek is elmondja a legfontosabbat, a „titkokat” is. Tudták, hogy megbízom bennük, így valahányszor az iskolából megjöttek, az érzéseiket is feltárták. Egy anyának ez nagyon fontos…

Válságos időről volt szó. Akkor hogyan tette mérlegre az érzéseit?

- Összetett kérdés. Röviden: összenyomott az élet, gyengének éreztem magam. Vergődtem, mint a madár. Arra vártam: valaki oldja meg a problémáimat. A szüleimet elveszítettem, összekuszálódtak az életszálaim. Többen mondták: ami velem történik, egy lónak is sok. Jött a válás – minden. Azonban voltak gyerekeim és baráti köröm…

A szeretetről mit gondol?

- Szenvedés és könny nélkül nem megy. Dinamikus munkát követel, ami nagyon nehéz, hiszen az ember kényelmes… Nehéz a felebarátot elfogadni, amikor magamat alig fogadom el.

A gyóntatóm ugyanezt mondta: fogadjam el önmagamat.

- Vagyis keresnem kell. Mióta nyugdíjas vagyok, többet elmélkedem. Rájöttem, ha a lelkem (életem) folyton egy szinten lavíroz, ellaposodik. Most élem meg: Isten kegyelme nélkül semmire sem megyünk. Jómagam már élveztem a kegyelem üdítő erejét. Már az emlegetett gödröknél ott volt az általam annyira tisztelt Bandi bácsi: Gyökössy Endre a beszédeivel, a könyveivel. Mindig azt éreztem: hozzám szól. Valahányszor hazamentem, azonnal elővettem a Szentírást. Ő térített vissza az isteni áramkörbe, ezt őszintén megvallom. Élnek bennem a gondolatai. Az egyik, egyetlen szó: „mégis”. Az asztalán lévő fatáblára írta. A másik, egy mondat: „Szenvedjétek el egymást.” (Szent Pál szavai.) Akkor jöttem rá, amikor elgondolkodtam mindezekről, hogy a szeretet: áldozat.

- Nehéz erre szavakat találni. Ha velük vagyok, afféle érzés kísér, mint a szerelem. Semmihez sem hasonlítható. Más ez, mint a gyerekeim iránti érzés… Sokszor eszembe villan anyám emléke, látom az ő tekintetét, s az unokáimra projektálom. Már fél szavakból megértjük egymást…; édesanyám alapérzéseit – melyeket kaptam – próbálom átadni nekik. Majd ők is továbbadják —, ezt feltétlenül hiszem. Az élet láthatatlan dimenzióban rejlik. Ha itt, a József Attila téren sétálgatunk, elmondom nekik a költő ismert altatóját anélkül, hogy bármit misztifikálnék. A hit kérdései is ilyenek.

A szeretet: adás, a „szív magas kémhelye”.

- Magunkat kell adni gyerekeknek, unokáknak. Adni? Pazarolni. Nem pénz kérdése, hanem értékrend, amit szerencsésen én még megkaptam – a szüleimtől. Azt mondom: a hordozó eszköz csak a szeretet lehet. Egyetlen rezdülés elég a gyereknek a szülőtől, nagyszülőtől. Talán erre közben nem is gondolok…

Vannak aggódó szülők, akik parancsuralommal élnek.

- Nem szabad mindent kézzelfoghatóvá tenni. Ha a gyerek letér az útról, ne aggódjunk. Hagyjuk. Majd megleli az irányt. Ne dirigáljunk folyton. Ebből csak neurotikus állapot születik, és szembekerülünk önmagunkkal.

Tóth Sándor

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu