Jóska a barátom volt, visszavonhatatlanul az első barátok közül való életemben. Ötéves voltam (már fővárosi lakos a vidéken töltött, kezdeti évek után), ő meg kettővel idősebb, vagyis hét esztendős. Sok tekintetben hatott rám annak ellenére, hogy ő a viceházmester fia volt, én pedig a háztulajdonos unokája. De a gyermekkor konok igazságérzete ösztönösen testvéri érzületet fecskendez ereinkbe, s így semmiféle különbséget nem tapasztaltam közöttünk, legföljebb azt, hogy Jóska gyakrabban jár föl hozzánk a tágas lakásba, mint magam őhozzájuk, és egy fejjel magasabb nálam.

Nem is származott semmiféle zűrzavar vagy konfliktus ebből, csupán néha-néha, amikor anyám az esti lefektetést biztosítandó, véget vetett játszadozásainknak, és szép szavakkal hazaküldte Jóskát, aki éppúgy ragaszkodott hozzám, mint én őhozzá.

Az egyik hónapban Jóska váratlanul elmaradt tőlünk. Délutánok teltek el csigalassúsággal, elmaradtak az önfeledt, játékos órák örömet csorgató momentumai, és olyan szomorú lettem, mint a szürke novemberek. Nehezen viseltem el barátom távollétét, de itthon érthetően megmagyarázták, hogy beteg lett, gyógyulnia kell, s ha felballagna a meredek két emeleten, az feltétlenül nehezítené és megnyújtaná gyógyulását. Lassan-lassan elfogadtam ezt a magyarázatot, vártam az ígért javulást; kutató tekintetem azonban igen sokszor megpihent a szemben lévő lépcsőház alján, ahonnan barátom olyan sokszor előbukkant a korábbi időkben.

Karácsony közeledett már. A Jézuska-várás, mint annyi más keresztény családban, nálunk is elsősorban a szép és nemes dolgokra irányította a figyelmet. Nekem is „javulnom” kellett szófogadásban, egyéb erényekben — s természetesen napirendre került az is: mi lenne az óhajom ajándékok terén, vagyis családom közvetítésével mit hozzon nekem a Jézuska. (A vártnak mindig a többszörösét kaptam szüleim, nagyszüleim és kiterjedt családom jóvoltából.)

Abban az évben azonban megkeseredett számban a szó, a kérés. Nem volt kedvem semmit sem kérni: hiányzott a megszokott barát jelenléte, személye.

Már nem is tudom, milyen gyermekkori ihlet hatására — bizonyára a karácsonyi angyal jótékony sugallata volt ez — eszembe villant ötéves létemre is, hogy Jóska menynyire odavolt a nemrégiben kapott bársonyruhámtól. (Amit mindig nehezen vettem magamra, mert mint most, vén koromban, akkor is a régi, nyűtt holmikat kedveltem jobban).

— Jóska kapja meg az én bársonyruhámat! — álltam elő a „felnőttek tanácsa” jelenlétében egy kora reggeli órában. Mindez komoly ellenkezést váltott ki a famíliában.

— A te ruhádat nem adhatjuk oda!

— Más a mérete.

— Nem is tetszene neki — záporoztak a megalapozott, felnőtt ellenvélemények.

De én hajthatatlan maradtam. Konokul kiálltam elképzelésemért és tömören elítéltem az „irigységet”. Végül is kompromisszumos megoldás született. Valamely családtagom nem kis fáradtság révén megszerezte Jóska pontos méreteit, s így megrendelhették számára ugyanazt az anyagú és fazonú ruhát, mint amilyen az enyém. Ez a kicsiholt óhajból létrejött ruharendelés és vásárlás le is bonyolódott még a szenteste előtt. Barátom a betegágyán hosszan simogatta a váratlan, csodás ajándékot.

A karácsonyi ünnepek meghitt légköre és a gyermek számára kivételes boldogságot jelentő órák egy kissé feledtették velem beteg barátomat. Nem hálátlanság lehetett ez, hanem annak a sok-sok élménynek az áradása, melynek nemcsak egy gyermek, hanem egy felnőtt is nehezen állhat ellen. Múltak a napok, elolvadt a karácsonykor már méteressé növekedett hó, megenyhült a tél dermesztő ereje is.

Egy késő februári délutánon csöngettek az ajtónkon. Valamelyik családtagunk engedte be a váratlan jövevényt. Sápadtan, lesoványodva, de csillogó, derűs szemmel ott állt az előszobában régen látott barátom. Vadonat új bársonyruhájában. Néhány percig ügyetlenül ott szorongattuk egymást a viszontlátás önfeledt örömében, a felnőttek bizonyára leszűrhették a kellő és soha meg nem cáfolható tanulságot, amit ma már magam is habozás nélkül megerősítek. Van, ami a legszebb bársonyruhánál és földi kincsnél is több és értékesebb az emberi életben.

Szeghalmi Elemér