Huzsvár László püspök

Karácsony: kihívás és küldetés

A fenyőgallyas karácsony ezredzáró évünkben is kihívást jelent a számunkra. A szenteste meghitt rejtelmét hirdető angyali énekre élesebb-e a figyelnünk, vagy inkább a káprázatos atomhasításra, az embert a Holdra szállító rakétára és az űrhajók sebes száguldozására? A békéről éneklő angyalokra nézzünk-e ferde szemmel, vagy magunk önzésébe bugyoláltan tekintsünk túl nélkülözők feje felett, és szemet hunyjunk, hogy ne lássuk a hajléktalanokat, kitaszítottakat, nyomorgókat? — Minden társadalmi rossz személyes bűnökből tevődik össze — és zavarja csillagszórós örömünket az erkölcstanítók konok állítása.

Karácsonyi örömünk valós oka, hogy üdvözítőnk született, hogy az Istenember Jézusban eljött közénk az Isten Fia. Készségesen elvállalta, hogy velünk vándoroljon világunk történéseiben, osztozzék örömünkben és bánatunkban, bizakodásunkban és félelmünkben. Hogy Vele minden nemes mozdulásra képesek legyünk: ökológiai veszélyek ellenére, százezreket nyomorító háborúk ellenében, vadtőkések szipolyával szemben, fölényes globalizációs mesterkedésekkel ellenkezve. Karácsony üzeni: nem vagyunk egyedül, velünk az Isten — Emmánuel. A betlehemi Gyermek elfogadja azt, ami mi vagyunk, és viszonzásul abba emel bennünket, ami az övé: istenségébe, szeretetébe, kereszthalálába, feltámadásába, örök életbe. Már a betlehemi pásztorok is ezen csodálkoztak, noha csak ökör és szamár leheletére bízott pólyás gyermek láttán ámultak.

Gentile da Fabriano festménye

Amire a pásztorok még képtelenek voltak, arra nekünk a harmadik évezred küszöbén már kötelességünk vállalkoznunk. Fel kell fognunk, hogy az Ige nem azért testesült meg, mintha a mennyei Atya földünket mennyországgá kívánta volna alakítani, hanem azért, hogy mi földi vándorok az Isten országának az örököseivé válhassunk. Jézusban maga az Isten útitársunkul szegődött, hogy vele kéz a kézben hozzá hazajussunk. Ennek a kéz a kézben zarándoklásnak akkor mutatkozik meg rejtelmes ereje, ha míg egyik kezünkkel a menyei Atyáét szorítjuk, addig a másikat testvéreinknek nyújtjuk. Csodálatos Isten-ember-lánc kapcsolhatja így eggyé a világot, amelybe mindenkinek joga és szabadsága van belekapcsolódnia. Nekünk, a bűn miatt külhoniaknak, mennyei belépésre feljogosító útlevelet biztosított az egykor szalmán nyögdicsélő Gyermek. Ámde a karácsonyéj egyben a hágai bíróságot is jelentheti számunkra, ha képtelennek bizonyulunk feljajdulni irgalomért. Az igaz bűnbánatra mindig van túlcsorduló bocsánat. Erre való készségünk esetén díszítsük bátran az illatos fenyőt, roskadozzanak asztalaink a karácsonyi konyha főztjeitől, daloljuk önfeledten a Mennyből az angyalt és juttassunk két kézzel a magunkéból a nélkülözőknek. Mert szegények karácsonykor is vannak. Rózsásbőrű Csöppségünk születésnapját ne torzítsuk érzelgős családi idillé.

A karácsonyéji harangszó minden évben érchangján juttatja eszünkbe, hogy Isten öröktől szeret bennünket: ő szeretett minket elsőnek, s mi őt felénkvaló kitárulkozásában nem előzhetjük meg. Ez az apostoli tanítás összeszorítja torkunkat, hevesen dobogtatja szívünket és legvégül könnyekre fakaszt. A minket magával megajándékozó Istent tehetetlennek tűnünk magunkkal visszaajándékozni. S ami még fájóbb: ajándékozó jóságával megannyiszor viszszaélünk.

A Biblia egyik könyvében megrázó eseményről találunk beszámolót. A Számok könyvében olvassuk: lázadás és torzsalkodás rontja meg Isten táborában a békét. Az Úr azt mondja Mózesnek: Megsemmisítem az ellenes és ellenem lázadókat. Mózes erre sietve a lázadók közé küldi Áront: Menj, mondja, oldozd fel gyorsan a népet, mert az Úr haragja és a vész már kezdetét vette. Áron elvégezte a feloldozási szertartást, „s amint ott állt az élők és holtak között, a vész alábbhagyott”. (Szám 17,15). A nagy jubileum és a magyar millennium évének karácsonyára nem jelzik-e a fenti sorok küldetésünket? A behavazott karácsonyi táj és a jégcsapos ereszalja lehet szép, de a bejegesedett szív és a hóba ágyazott jóra való készség sohasem. Társadalomerkölcsi bénultságunk szüli a torzsalkodást, takargatja a sikkasztásokat, szövetségre hívja a rosszat a rosszal, csúfolja a Szent Család mutatta példát és gyilkolja a kicsi Jézus még meg sem született testvérkéit. Százezrek válnak sátáni körmönfontság áldozatává s megokolásul a tegnap trianoni traumájára hivatkozunk a magunkat ma pusztító lázadásaink beismerése helyett. Az éjszaka sötétségét csak a fény tudja megtörni. Amikor Júdás árulásra távozott az utolsó vacsora terméből éjszaka volt. Ha millenniumi zászlók ellenére elmenekülünk a tisztességestől: éjszaka van. Mózes találékonyságát kell magunkévá tennünk, vállalnunk Áron szerepét, töltekeznünk a betlehemi fénnyel és ráismerve a testvérre embertársainkban, elsőnek kell lépnünk. A szeretet ostobaságát is vállalva haladjunk elöl az áldozatkészségben és ne arra várakozzunk, akár alapvető emberi jogainkra is hivatkozva, hogy a kétfelé sántikálók térjenek egyenes útra. Bár az éjszaka erősen tartja magát, vannak fenségesen vigasztaló pirkadások is. Egyre többen ismerik fel embertársukban a szalmán fekvő, sírdogáló gyermek Jézust. Üres kesergés helyett a cselekvő öröm ösvényén vándoroljunk a harmadik évezredbe. Bízzuk magunkat a betlehemi fényre, mert a Zsoltárok könyvében így olvassuk: „Nem alszik az, aki őriz minket; lám, nem alszik, nem pihen, aki őrséget áll Izrael felett” (Zsolt 121,3-4).

(A szerző a délvidéki — ma Jugoszláviához tartozó — Nagybecskerek /Zrenjanin/ püspöke)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu