A mókus karácsonya

December vége, naplóm szerint 21-e volt, egész napos kirándulás után a Budai hegyek zegzugos erdei útjain ballagtam hazafelé. A reggel még átláthatatlanul sűrű köd csak valamelyest ritkult, a gyenge szélben lustán hömpölygő, nedvesen szürke függöny mögött a hideg téli nap nyugovóra készült. Ennek ellenére alig sötétedett, a két napja hullott friss hó világított a fák között. Meglepte a lombjaikat vesztett csupasz ágakat, fehér paplant borított az avarra, és árulkodóan mesélt az éjszaka történtekről. Először egy rókának a völgy felé vezető, gyöngysorszerű nyomait kereszteztem, száz méterrel odébb vaddisznók, öreg koca és néhány süldő váltottak át az úton. Messziről sötétlő foltok jelezték, ahol a tölgyek alatt makk után kutattak, a felforgatott, hóval kevert avarban most néhány széncinege és fekete rigó keresgélt.

Az erdőszélen sötétlő fenyves felé közeledve a szajkó recsegő kiáltását hallottam. Gyors egymásutánban riasztott többször is, kiáltásaiban rémület és halálfélelem vibrált. Megálltam és a nyakamban lógó távcső után nyúltam, de el is eresztettem nyomban, mert már szabad szemmel is láttam a riadalom okozóját. Termetes tojó héja kergetett valamit a fák között, hol eltűnt, hol ismét előbukkant, kerekded szárnyaival ügyesen mozgott az ágak sűrűjében is. A menekülő szajkót kerestem, de a kiszemelt áldozat ezúttal nem az égszínkék szárnytollakkal ékes mátyásmadár, hanem egy vörös bundájú mókus volt. Csavarvonalban száguldott, szinte repült a törzsön, lompos farka vörös csóvaként húzódott utána. Felfelé igyekezett, majd hirtelen cselt vetett, és hatalmas lendülettel a szomszédos fa szélső ágára vetette magát. Nagy csomó hó hullott alá, de a mókus már a törzsön volt, és megint csavarvonalban, de ezúttal lefelé menekült. Kétségbeesetten próbálta lerázni üldözőjét, de az mindenütt a nyomában volt. Az ágak csak pillanatokra tartóztatták fel, hosszú farkával ügyesen kormányozta magát, és sárgán izzó szemeit menekülő áldozatán tartva követte annak minden mozdulatát.

Néztem a vad hajszát. A héja már közvetlenül a mókus mögött volt.

Éhes lehetett, de a fák között annyi a szajkó, a közeli földeken a varjú, mókus pedig már alig van ebben az erdőben. Fogjon szajkót – gondoltam, aztán előbbre léptem és hangosat köhintettem. A héja nyomban abbahagyta az üldözést, rám meredt, majd oldalt vágódott, és sebesen szárnyaló néma árnya pillanatok alatt eltűnt a fák között.

Távolabb a szajkó még mindig hangosan riasztott. Mintha csak tudta volna, hogy őt kívántam a héja vacsorájául. Távcsövemmel a mókust kerestem. Mozdulatlanul kuporgott egy ágvillában, bozontos farkát magára hajtotta. A lencsén át jól láttam lihegő, remegő oldalát. Nem mozdult akkor sem, amikor a fája alá léptem. Oldaltáskámban délről még megmaradt egy alma. Kivettem és egy száraz ág hegyére szúrtam, ahol a mókus könnyen elérhette. Aztán tovább mentem.

Most már erősen szürkült, a fenyves sötét tömeggé olvadt össze. Valahol harangoztak. Az ünnepélyes hangok végigszálltak a völgy felett, nagy, puha pelyhekben újra hullani kezdett a hó, és a karácsony mindent átölelő békéje láthatatlanul borult a sötétbe burkolózó erdőre.

Schmidt Egon

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember: ujember@drotposta.hu
Webmester: bujbal@freemail.hu