Moldvai utazás, ősz elején. A Szeret völgyében a folyó bal partjára tartottam. Klézséről indultam el, a jobb parti nagy csángó faluból, és a túloldali Diószénba igyekeztem. A vén folyó, amely északról délnek tartva kettéhasítja Moldvát, mintha a Csángóföld határa lenne: jobb oldalán csángó települések sűrűn egymás alatt, de a bal parton csak néhány kisebb falu, Diószén, Ketris, Slábik, még lennebb Magyarfalu. Újabb települések, kirajzások, lakóik még számon tartják, hogy hol volt a kas, amelyből az ő rajuk kiröppent, át a Szeret fölött: Lujzikalagor, Bogdánfalva, Trunk, Nagypatak, Forrófalva, Klézse, Somoska, Újfalu (most Dózsafalva), Csík, Külsőrekecsén…

Szálas, tartásos csángó férfi ült mellettem a kocsiban, Demse Antal, akkoriban klézsei bíró, hivatalos címén: a néptanács elnöke. Személyes dolga volt Diószénben, s felajánlotta, hogy elkísér. Kettőnknek rövidebb az út oda, mint nekem egymagamban, mondta talányosan. Megértettem hamarosan: mezei utakon döcögve jónéhány kanyart kikerültünk, így érkeztünk el a Bákó városát a túloldallal összekötő komphoz. Néprajzosok Gyoszénként tüntetik fel a falut. Élek a gyanúperrel, hogy a román falunév, amit ezúttal a néprajzunk követ, a magyar diószénből ered. A környező erdőségekben szénégetéssel is foglalkoztak, a kovácsok számára. Annyi volt a diófa, erdőket tettek ki, leértek azok a Szeret partjáig. Éppen a sűrű erdőség vonzotta ide a túlsó partról jövőket: elrejtőzhettek a rengetegben, telket hasíthattak ki maguknak a diófák árnyékában.

Előttünk egyszerre felmorajlott a Szeret. Áradásos idő volt, fent, Bukovinában nagy esők hullottak, a víz ilyenkor bekószálja a part menti, alacsonyabb földeket, szétterül, nagyokat csobban, a szél úgy hajtja rajta a hullámokat, mint a tengereken. A nagy román elbeszélőnek, Mihail Sadoveanunak egy ilyen látvány azt juttatta eszébe: a Szeret kiszabadult a partjai szorításából és az ősmedrét keresi…

Demse Márton mellettem hirtelen lekapta fejéről a kalapot, és megemelte, mintha köszöntene valakit.

— Nem látok senkit a közelünkben, Anti — csodálkoztam. — Kinek köszönt maga?

Elpirult, mint rajtakapott gyermek; tűnődött, hogy válaszoljon-e, aztán úgy találhatta, hogy elég bizalmas ismerősei vagyunk már egymásnak ahhoz, hogy őszinte legyen:

— A Szeretnek köszöntem. A folyónak. Így szokás ez nálunk.

— Minden moldvai ember szokása?

— Csak a csángóké. Közülünk mindenki kalapot emel a folyónak. Így tanulják ezt a fiatalok az öregektől.

Akik meg is magyarázzák ezt a különös tiszteletadást, azok azt mondják, hogy a Szeretem vize volt valamikor, még talán Árpád előtt, a magyarok keleti határa, ők pedig szolgálattevők a határon…

Lépjünk át a Kárpátokon, nyugatra, vagy száz kilométerrel. Háromszék középső táján, a völgybe szorult Dálnok község és határszomszédja, Kézdialbis között a tetőn ösvény visz át. Neve: albisi örvény. Más nem is lehetne. De a dombtetőt miért nevezik Kereszt mezejének, mikor sehol egy útmenti kereszt? Mind a két falu szinte teljes egészében a református hitet követi: a Kálvin-vallás jelképei, emlékeztetői között pedig nincs ott a kereszt.

Honnan hát a Keresztmező neve?

Kicsi Sándor történész, lexikonszerző, aki az Akadémiai Kiadó műhelyében több mint húsz év alatt huszonnégy lexikont adott ki a kezéből, nyolcvanon felül is a szülőfalujában él, Dálnokon — a képzeletében.

— Miért nevezitek Keresztmezőnek a dombtetőt, Sándor bátyám?

— Mert kereszt állott ott. Római kereszt. Még a katolikus időben. Szentkeresztről elnevezett kápolna. Egy másik kápolna lent, Dálnok faluban, az alszegi temető közepén. Mindkét kápolnát az 1658-as pusztulás után lebontották és anyagukat a templom javításánál használták fel. Ennek a templomnak az ősét még az Árpád-korban emelték.

Írott krónikákat elmállaszthat az idő, falak kidőlhetnek, mint vén emberek, ha útjuk végére érkeztek, sorsfordító eseményeket átírhatnak ezerszer az utókor bölcsei, de a tájba vésett történelmet nem lehet kitörölni, megmásítani, eltagadni soha, mert azt a lelkek tüze égette bele az örök természetbe…

Beke György