(ezerötszáz gyors)

Vonat és váróterem

Nemrég kikísértem útra kelő ismerősömet a pályaudvarra. Volt még idő az indulásig, felszálltam vele a vonatra, beszélgettünk a peronon, és közben jöttek, egyre csak jöttek az utasok. Egyre inkább őket néztem, a felszállókat, az arcok többségén fáradtság, de szinte mindegyiken valami halvány reménység is. Az utazás ígérete, vagy csak a vonaté? Vagy akár csak a pályaudvaré? Sosem lehet eléggé jó ott, ahol vagyunk. Mindnyájunknak vannak elérendő céljai. Akinek nincsenek, annak is van még legalább egy...

Néztem a felszállókat, és magamat is, akinek jólesett csak felszállnom is a vonatra. A barátom beszélt, de én - utóbb bocsánatát kértem udvariatlan elkalandozásomért - már a fejemben körvonalazódó kis novellára figyeltem. A pályaudvaron van egy külső vágány, rajta egy hosszú szerelvény. A táblán nincs megjelölve az úti cél, tudja azt úgyis mindenki. És jönnek az utasok. Beülnek a fülkékbe, van, aki fölrakja csomagjait a szakadozott hálós csomagtartóra, más csak az ölébe veszi a táskát, "úgyis hamar leszállok...", néhányan beszélgetésbe, mások a gondolataikba merülnek. Rövidebb-hosszabb idő után mindenki szedelőzködni kezd, elköszön az útitársaktól és leszáll, megy a dolgára. Minden utazás véget ér egyszer. Csak az a különös, hogy ez a vonat nem zötyög, hogy az ablakon kinézve folyton ugyanazt látni: a pályaudvar csarnokát, a nyüzsgő sokaságot, de ennek a szerelvénynek az utasai nem kifelé nézegetnek. Ez a vonat nem indul és nem érkezik, utasai nem a térben utaznak - ez a helyben maradók vonata.

A minap a szerkesztőség szomszédságában lévő templom csendjében körülnézve hasonló embereket láttam. Ők is mind egy helyben utaztak, abban a reményben, hogy úti céljuk lesz az, aki eléri őket. Akár a maradók vonatán, akár itt, ebben az istenváróteremben.

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu