Istenérv az ateista költőnek

Gulág-karácsonyok

Tízesztendei szovjet kényszermunkatáborra ítélte 1946 nyarán a megszálló szovjet hadsereg hadbírósága Olofsson Placid bencés tanárt. Emlékezetes - rabságbeli - karácsonyairól kérdeztem. A nyolcvanhét éves, ma is huncut gyermekmosolyú szerzetest a szovjet büntetőtörvénykönyv alapján antibolsevista propaganda, összeesküvés és terrorcselekmény vádjával ítélték évtizedes kényszermunkára. Ártatlan emberek ezreinek jutott ilyen vagy hasonló sors akkoriban. De az atya - mint a táborban sem - most sem panaszkodik. Hanem mesél... két emlékezetes karácsonyról.

Olofsson Placid: "Amikor odaért, nem jutottam szóhoz"

Az első karácsonyomat 1946-ban éltem meg fogságban. Sopronkőhidáról - ahová először szállítottak minket - marhavagonokban vittek a Szovjetunióba. A vagonok középütt, két oldalról le voltak zárva ráccsal, középütt vaskályhánál melegedett a két kísérő katona. A vagonoldalakat kettéosztották, én alulra kerültem, ahol csak kuporogva lehetett elférni, és rettenetesen fáztam. December 24-én délután öt óra tájban állt meg szerelvényünk a munkácsi állomáson, amikor meghallottuk az ottani templom harangszavát. Akkoriban az éjféli misét még délután mutatták be. A velem lévő másik két magyarral titokban imádkoztuk el a tizedet: áldott legyen Jézus, akit Te Szent Szűz éppen ma a világra szültél... Utána még egy kicsit suttogtunk: most gyújtják meg odahaza a gyertyákat, azután magunkban imádkoztunk. Harmincéves voltam ekkor.

Azt gondoltuk - bízva a Jóistenben -, hogy a következő karácsonyt már otthon töltjük. Ez a következő karácsony tíz év múlva jött el...

A hat évvel későbbi, 1952-es karácsony is emlékezetes marad. Moszkvától mintegy nyolcszázötven kilométerre keletre, a kujbisevi lágerkörzetben, a brijanszki erdő legkeletibb nyúlványainál raboskodtam, ahol harminchat lágerben ötvenkétezer társammal erdőirtáson dolgoztunk.

Egyszer megkérdezte tőlem a táborparancsnok, mi a foglalkozásom. Nem árultam el, hogy szerzetes pap vagyok, neki úgyis asztalos, lakatos, másféle mesterember kellett. Az egyik lengyel fogolytársam azonban, aki látta, hogy időnként a földre rajzolgatok, festőnek gondolt. A táborparancsnok megkérdezte: szobafestő? Erre már azt válaszoltam, portréfestő - ez úgysem kell neki. Mégis kellettem. Egy évig portrékat festettem. Ötéves koromban díjat nyertem egy gyermekrajzpályázaton, tehát zseni vagyok... Az első tíz kép kétségbeejtően sikerült. Azután belejöttem, mert inkább ecsettel dolgozik az ember, mint fűrésszel vagy baltával.

Harmincan voltunk magyarok a lágerben, s arról beszélgettünk, hogy megünnepeljük a karácsonyt. A karácsonyi ünnep ismeretlen volt a Szovjetunióban, de január elsején a Kremlben fölállították a harminc méter magas fenyőfát, a pionyírok körbetáncolták, mert megérkezett Fagybácsi, akit nálunk a kommunista időkben Télapónak neveztek.

Főnökömnek, egy fiatal hadnagynak a négyéves kislánya gyermekbénulásban szenvedett, gipszágyban feküdt. Korábban is készítettem neki papírból játékokat, s megkérdeztem a hadnagyot: készíthetek-e január elsejének ünnepére egy papírfenyőt a kislányának? Tudtam, hogy megengedi.

December 24-re elkészültem vele. Odaállítottam a barakkban a kis asztalra, s mintegy harmincan magyarok megállapodtunk, hogy a munka végeztével, a káposztaleves és a zabkása elfogyasztása után összejövünk, s a kicsiny fa előtt megünnepeljük a karácsonyt.

Csodálatos volt, ahogyan mindenki hozzájárult az ünnephez. Egyik társam talált egy gyertyacsonkot. Ha a fa elé tesszük, mondta, s meggyújtjuk, a falon egy nagy karácsonyfa-árnyékban gyönyörködhetünk. Kenyéradagunkból is felajánlottunk egy darabot. A héjat leválasztottam, a kenyér belsejét kis kockákra vágtam, és ukrán fogolytársaimtól - ők, szovjet állampolgárok lévén, kaphattak csomagot - kértem egy gerezd fokhagymát, s bedörzsöltem vele a kenyér héját, ez lett a kolbász. (Tíz év alatt egyszer sem láttunk húsételt.) A kenyérbelsőre csipetnyi kristálycukrot szórtam, amit a nyakamban őriztem egy kis zacskóban - százhúsz gramm volt a havi normánk -, ez volt a sütemény. Két fogolytársunk nem tudott részt venni a karácsonyesten, mert szolgálatban voltak a villanyfejlesztő telepen. Kigondolták, hogy amikor összejövünk, néhány percre rövidzárlatot idéznek elő, koromsötétbe borítva a vidéket. A négy őrtoronyban erre színes világítórakétákat lőnek föl, nehogy megszökhessenek a foglyok. Csillagszórónk nem volt, de negyedóráig csodálatos tűzijátékot láttunk, s közben a kutya sem törődött velünk.

Mi pedig imádkoztunk, énekeltünk, elmondtuk Lukács evangéliumát, az otthoniakra gondoltunk - igyekeztünk elfelejteni nyomorúságunkat, s ettük a kolbászt, ettük a süteményt...

Egyszer csak nyílt az ajtó, s ránk nézett egy szovjet fogolytársunk, a Sztálin-díjas költő: Ivan Fagyejev Szolovjov. Ránk nézett, azután szó nélkül becsukta az ajtót. Mindannyian arra gondoltunk, hogy följelent bennünket a parancsnokságon. A szovjet büntetőtörvénykönyvben nem a gyilkosság volt a legsúlyosabb bűn, hanem az összeesküvés. Ez pedig nyílt összeesküvés - húsz-egynéhány magyar együtt!

Azért befejeztük a karácsonyestünket, majd arra gondoltam, hátha "nem találta meg" a parancsnokságot Szolovjov. Beszélni akartam vele: hagyjon bennünket élni, a légynek sem ártottunk. Másnap keresem, meg is pillantottam, de láttam, már messziről élénken integet. Amikor odaért, nem jutottam szóhoz. S most pontosan fordítom, amit mondott: - Te nagyon jól tudod, hogy engem ateistának neveltek. De miután tegnap láttam, hogy ti, ilyen körülmények között, a hitetek alapján mosolyogni tudtok, nekem nem kell ennél nagyobb istenérv.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu