Börtönvilág Magyarországon (1.)

Sorozatunk az egyház helyzetét próbálja bemutatni a kommunista diktatúra alatt. Ezzel helyes megvilágításba szeretnénk állítani azokat a vádakat is, amelyek az utóbbi években gyakran megjelentek a médiában - és a kommunista időszakban tevékenykedő egyházi vezetők ellen irányultak. (E kérdések felvetésére egyes valós tények is okot adnak, ám a korabeli viszonyok hiányos vagy egyoldalú ismerete - s a teljesen egyoldalú adatok, amelyeket a média számos orgánuma sugallt - nagyban nehezíti, hogy a témáról tárgyilagos képünk alakuljon ki.)

Szükséges az alábbi tények ismerete ahhoz, hogy valamelyest képet kapjunk arról, milyen körülmények között kellett e kor papságának, főpapságának élnie, és milyen kényszer alatt állt, amikor - esetenként túlzottan vagy teljesen egyoldalúan - a kormány szájíze szerint nyilatkozott. A vádak többnyire ezt az egyoldalúságot mutatják be.

Az ötvenes-hatvanas években szisztematikusan működött a diktatúra: kivégzések, bebörtönzések, deportálások. Ugyancsak diktatorikusan az egész országban betiltották a társadalmi élet alapját képező közösségi, egyesületi életet. Az ötvenes-hatvanas évek levegője és durvasága sokban változott ugyan a hetvenes-nyolcvanas években, de az egyház (és minden önálló gondolat vagy együtt gondolkodó csoport) elnyomása lényegileg hasonló maradt. Az egyházakra és vezetőikre a nyolcvanas években is nehezedő nyomást változatlanul a "börtönvilág" légköre jellemezte. (Cikkünk címe utalás egy könyvre, amely bemutatja az egész ország helyzetét e korban, s egyben a kommunista börtönviszonyokat is. Fehérváry István: Börtönvilág Magyarországon 1945-1956, Mapofosz Kiadása, Budapest, 1990)

A diktatúra legnagyobb bűne

A kommunizmus legmaradandóbb bűne nem gyilkosságai, koncepciós perei vagy a koncentrációs táborai, hanem az, hogy szétverte a társadalom természetes szervezetét (ma úgy mondanánk: a "civil szférát"). Kétségtelen, hogy a városiasodás, az iparosodás ezt világszerte megtépázta. De a kommunista diktatúrákban ezt tudatosan és példátlan alapossággal végezték. Minden egyesület, amelynek vezetője nem a kommunista párt irányítását követte, veszélyt jelentett. Ezért betiltottak minden egyházi és társadalmi egyesületet, s megszüntették a gyülekezési jogot. Majd szétverték a pártokat, szervezeteket. Támadások sorát intézték az egyházak ellen, azok vezetőit - különösen, akik szót emeltek a diktatúra törekvései ellen - bebörtönözték. Ezzel párhuzamosan történt a népesség veszélyesnek ítélt részének erőszakos kimozdítása megszokott társadalmi közegéből. Tudták, miért teszik ezt: egy közösségi kapcsolatokban élő, hagyományokkal bíró társadalom ugyanis (egy hagyományos falu vagy kisváros) biztonságot nyújt tagjainak, s öntudatossá teszi az egyént és a társadalmat. A talajvesztett ember viszont kiszolgáltatottá válik. Magyarországon 1946-ban közel egymillió tagja volt csupán a katolikus egyesületeknek. A többi vallásnak is voltak egyletei, és számos társadalmi egyesület működött.

Internálások, kitelepítések

A magyar társadalom gyökereinek megtépázásához (az urbanizáció általános hatásán túl) erősen hozzájárult a világháború és az azt követő áttelepítések is. 1946 és 1948 között mintegy kétszázezerre tehető a hazánkból Németországba kitelepített állampolgárok száma, 73 000-re a Csehszlovákiába áttelepülőké, s közel százezren voltak, akik hazánkba telepedtek át, elsősorban Csehszlovákia területéről.

Teljesen más kategóriába tartoznak az 1948 és 1953 közötti, politikai indíttatású kitelepítések és internálások, amelyeket a kommunizmus, a Magyar Dolgozók Pártja hajtott végre. "Ezeknek egy közös vonásuk van, hogy - a korszak jogalkotásának szellemében - ťtörvénysértés nélkülŤ, azaz az érvényes jogszabályok alapján, de mindennemű jogerős bírói ítélet híján valósulhattak meg. Eltértek viszont egymástól abban, hogy mikor és mely társadalmi rétegeket vették célba, az országnak mely területeire és településeire terjedtek ki, továbbá, hogy egy-egy intézkedés mekkora csoportot érintett, és a jogfosztásnak mekkora fokával járt együtt." (A témával sok kutatás foglalkozott, például Desewffy Tibor-Szántó András: Kitörő éberséggel - A budapesti kitelepítések hiteles története - Budapest, 1989)

A kommunizmus alatti kitelepítések egyik részét a vidéki kilakoltatások, átköltöztetések alkotják. Ezek fő célja "a földbirtokos parasztságra mérendő csapás". Számos tekintélyes vagy hangadó parasztgazdát telepítettek ki (családostul), akik még a többször szigorított, úgynevezett kuláklistákon sem szerepeltek, de egy-egy faluban a kommunista hatalom útjában látszottak állni. Az elűzöttek arányára utal a hivatalos adat, amely szerint a kulákoknak nyilvánított családoktól ebben az időben 65 000 lakóházat és 16 000 gazdasági épületet tulajdonítottak el. A kitelepítettek házait az 1952. évi 4. sz. törvényerejű rendelet szerint ki lehetett osztani - megfelelő sorrend alapján. Az elbirtoklás jogosultjai között előkelő helyet kaptak a tanácsi funkcionáriusok.

A legnagyobb méretű kitelepítések vagy áttelepítések 1952-ben folytak, különösen a jugoszláv határ menti területről. Akit a hatóság veszélyesnek ítélt, azt minden egyéb jogi eljárás nélkül kitelepítették - számuk több tízezerre tehető... "A kitelepítettek egy része kelet-magyarországi falvakba került, sokakat helyeztek el tiszántúli állami gazdaságok köré szerveződő barakkszerű táborokban. Több helyütt a férfiakat, az asszonyokat, a házasokat és kisgyermekeket elkülönítve szállásolták el. 1949-től egészen 1952-ig innen kapták a fő utánpótlást a hírhedt hortobágyi táborok is."

A "szociális táborok"

Mind a déli határvidékről, mind a fővárosból vagy nagyvárosokból kitelepítettek közül legkeményebb sors várt azokra, akik a hortobágyi "szociális táborokba" kerültek. A tizenkilenc zárt, szögesdróttal körülvett telep Balmazújváros és Nádudvar vonalában terült el. A kitelepítetteket ötvenesével, százasával helyezték el a fűthetetlen, padlástalan, szél és csapadék ellen oltalmat alig nyújtó barakkokban. Megkülönböztette még e táborokat a gyakran embertelen bánásmód, a látogatási lehetőség megtagadása, a mindenkire kiterjedő szigorú munkakényszer. Rendszeresek voltak az éjszakai riadók, a szigorú felügyelet, a háromóránkénti őrségváltás, a létszámellenőrzés. Mintegy 10- 15 000 embert helyeztek el itt. Volt köztük értelmiségi, katonatiszt, köztörvényes bűnöző, de többségük magyar paraszt.

Az internálótáborok szélesebb körű megszervezése 1949-től a Szovjetunióból hazatért, s ott a Gulag-táborrendszer kialakításában tapasztalatokat szerzett Garasin Rudolf nevéhez fűződött. Az ő vezetésével - Rákosi Mátyás parancsára, Gerő Ernő és Farkas Mihály irányításával, Kádár János belügyminisztersége alatt - építették ki e táborokat munkaszolgálatos rabok. A kisebb-nagyobb táborok számát egyes források több százra, a táborokban megforduló személyek számát 44 000-re becsülik. Az 1953. júliusi amnesztia idején húszezer ember szabadult fel az internálásból. Összességében a "népi demokrácia" első éveiben az internáltak, letartóztatottak vagy bírói ítélet nélkül fogva tartottak száma háromszázezer körül mozog.

A diktatúra "felépítését" jellemzi az is, hogy annak terrorszervezetei, az ÁVO, illetve az államrendőrség állománya 1950-re jócskán meghaladta a százezer főt, s körülbelül egymillió ember szerepelt nyilvántartásukban "veszélyes elemként". (A háború előtti békeidőben a rendőrség és csendőrség együttes létszáma negyvenezer volt.)

(Folytatjuk.)

Tomka Ferenc

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu