Portré - a háttérben karácsonyfával

Látogatóban Illés Sándornál

A kilencvenéves író a Városligethez közeli egyik mellékutcában lakik, de titokban még mindig abban a bácskai színmagyar faluban, Temerinben él, ahol 1914-ben született. A fotelban ülve a szemközti falon látja a napsütötte, tornácos házat, a festményre ráragasztva a mama és az apa fényképe, mintha ott ülnének a ház előtt: különös kollázs ez, a festő és az emlékező közös alkotása. Sokan jönnek hozzá földijei, elmondják gondjukat, bánatukat, hoznak egy üveg finom pálinkát, amelyből a házigazda a következő érkezőket kínálgatja. Úgy jelentkeznek be hozzá telefonon, hogy az apám vagy a nagyapám temerini volt, tudják, olyan ez, mint valami bizalmat ébresztő, titkos jelszó.

- Gyerekkoromat Temerinben, a tanyán töltöttem. Hatévesen a Szüle, a nagymama kézen fogott, és bevitt a faluba, az iskolába. Ekkor nehezedett rám a kisebbségi lét súlya. Cirill betűkkel írtak a táblára, szerbül folyt az oktatás, amit nem értettem. Otthon se tudott senki szerbül, kétségbe voltunk esve mindnyájan. Az iskolában tapasztaltam meg, hogy másmilyen vagyok. Azóta tudom és látom, kisebbségi sorsban élő embernek a szemében is valami különös fény világol. Másként beszél, másként mozdul. Kis szorongás él benne: el kell fogadtatnia magát, hiszen ő idegen. Alkalmazkodnia kell, mert ő a gyengébb... A kisebbségi ember életérzése máig bennem van. Az óvatosság és a figyelem állapota, hogy miképpen kereshet biztonságot, szabadulást. Körülnéz, mielőtt elmondja a véleményét, és néha kicsit másként fogalmaz... Nem hazugság ez, dehogy, az életmentés reflexe. Keserű és embert próbáló életiskola a kisebbségi sors. Amely szerencsés esetben arra is megtanítja az embert, hogy együtt több esélyünk van a megmaradásra: hogy azok maradhassunk, akik vagyunk.

- Az elemi iskola után Újvidékre kerültem, a szerb gimnáziumba, majd Belgrádba, az egyetemre. A szerb, horvát, macedón, bolgár irodalmat tanulmányoztam. Ezeket a nyelveket nagyon jól ismerem, később sokat fordítottam - de mindmáig megmaradtam temerininek. Szombatonként hazajártam a mamához, nyáron meg kimentem a tanyára, őriztem a teheneket, és a zsebemben ott volt a francia szótár. A kulcs a menekülés hátsó ajtajához. Hogy megtanulok franciául, és elmegyek Párizsba. Ebből anynyi lett, hogy jóval később, már újságíróként két hetet töltöttem Párizsban. Már minden madár, fű és fa nevét ismertem franciául, állandóan tanultam a nyelvet, mégis itt ragadtam.

- Újságíró akartam lenni. Közel hetven évvel ezelőtt írótalálkozót szerveztek Magyarkanizsán. A sarki fűszeres kölcsönpénzén utaztam oda, ahol megismerkedtem egy Kelényi nevű férfival, aki az Új Hírek című zombori lap tulajdonosa volt. Kérdezgetett, ki vagyok, mit csinálok, én meg mondtam. Ő vitt haza az autóján, de úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy túlmentünk Temerinen. Elvitt magával Zomborba, segítettem neki a lapzárta munkálataiban. Így kezdődött. Amikor 1941-ben bejöttek a magyar csapatok, azonnal betiltották a lapot, mert a tulajdonos zsidó volt. Ekkor én csináltam egy másik napilapot, a rokonság adta össze az induláshoz szükséges pénzt, és elindult a Délvidék. A háború végén aztán visszajöttek a szerbek, én akkor magyar katona voltam, haditudósítóként szemtanúja Varsó szétbombázásának és a felkelés leverésének. Gyalog jöttem haza, Németországon keresztül. Passauban jelentkeztem egy jugoszláv hadifogolytáborban, beírták a nevemet a hazatelepülők közé. Tizenöt fiatal katonával gyalogoltunk haza onnan. Újra rám szakadt a kisebbségi helyzet, mert nem haza érkeztem, hanem Jugoszláviába, ahol ekkoriban a szerb partizánok öldökölték a magyar lakosságot. Összesen mintegy negyvenezer embert gyilkoltak meg. Mivel magyar katona voltam, újságíróként pedig írtam a partizánok rémtetteiről, menekülnöm kellett.

- Kalandosan szöktem át a határon Szabadkánál. Pestre akartam menni, de három évbe telt, mire ideértem. Megálltam útközben Hartán, ahová az elűzött németek helyébe felvidéki és bácskai magyarokat telepítettek. Ott ismertem meg a feleségemet, akit családjával Nagyfödémesről telepítettek át. Ötvenöt éve vagyunk házasok. Hűséges típus vagyok: emberekhez, eszményekhez, tárgyakhoz és emlékekhez egyaránt. Erős kapaszkodója ez az életemnek.

- Pesten dolgoztam a Szabad Szó szerkesztőségében, aztán a Friss Újságnál, amikor ezt is megszüntették, 1950-ben a Magyar Nemzethez kerültem, onnan mentem nyugdíjba, de szombatonként most is megjelennek ott írásaim, ahogy évek óta két-három hetente az Új Emberben is. Rengeteget utaztam, újságíróként megismertem az országot, és szinte minden évben megjelent egy könyvem. Harmincnégy saját kötetem van: versek, novellák, szociográfiák és regények - és tizenöt kötetnyi fordítás. Délelőtt rendszerint úton voltam, a témák nyomában, délután a szerkesztőségben, este hét körül jártam haza. És gyakran arra eszméltem az írógépkopogásból, hogy a hajnali szürkületben megszólalnak a madarak.

Nem jártam presszóba, kocsmába, de volt egy szenvedélyem. Az írás. Máig ugyanazon a régi gépen írok, amelyen Zomborban elkezdtem az újságírást. Úgy kellett megmenteni az oroszok elől, valaki befalazta egy cserépkályhába, később küldték utánam Hartára, egy áttelepülő bosnyák hozta át a határon. Ez volt az első, otthonról jött üzenet: az írógép.

Még egy nagy regényt szeretnék írni, de nem érzem hozzá magamban az erőt. Volt egy szörnyű gondolatom: megírom, hogyan hal meg az ember. Mindennap letör és felfal valamit belőlem a Halál, de aztán elrettentem magam is a gondolattól, hogy a Halál, a Semmi itt ólálkodik a kertben. A semmibe hullunk, de hiszem, hogy ott felfog minket Valaki.

- Két éve agyvérzést kaptam, aztán már kezdtem felépülni, és akkor elestem: combnyaktörés. Megint kórház... És közben meghalt a fiam, de erről ne... A törött lábam meggyógyult, de nagyfokú testi gyöngeség vett erőt rajtam. Nem tudok kimenni az utcára, ez nagyon hiányzik, alig van kapcsolatom a világgal. Próbálok dolgozni, leülök az írógéphez: és egyre gyakrabban visszatérnek a régi emlékek, a gyerekkor. Például a karácsony. Az ünnep közeledtével a mama az ölébe ültetett: "Mondd, mit szeretnél a Jézuskától"; én mondtam: labdát, de a mama figyelmeztetett, "kérjél kesztyűt is", azt már kötötte a Rozi néni. Mikor már tudtam írni, a mama ölében ülve már én írtam a levelet, piros ceruzával, és a levél hátoldalára mindig odaírtam még titokban egy-két kívánságot... Igazi áhítat lengett körül minket. A mama egy fehér lepedőt terített magára, úgy hozta be a fát, mint az angyal. Kisgyerekként nagy szemekkel bámultam ezt a jelenést. Aztán mikor nagyobbacska lettem, és már én is díszítettem a karácsonyfát, egyszer csak megkérdeztem, hogyan is volt ez. És akkor tudtam meg, hogy a mama az angyal.

- Nincs már meg az a régi fénye az ünnepnek. Azt a fényt első karácsonyfák gyertyafényének az emléke őrzi az ember szemében. Az újjászületés reménységét adja, ha az ember megfürdeti magát ebben a fényben. Én még most is gyerekként készülök a karácsonyra, nem kevesebbet várok, mint valami csodát. Erőt adó csodát. Hogy erősebben tudjak kapaszkodni abba, amiben hiszek. Ha hinnék a lélekvándorlásban, és megkérdeznék tőlem, mi szeretnék lenni, azt mondanám: kutya. Az, amelyik őrzi a régi házat, amelyik ugatott, amikor jött haza apám, ott feküdnék a tornácon, és talán látnám, hogy visszajönne az a gyerek is Újvidékről, aki én voltam valaha.

- Szerb iskolába jártam, de magyar író lettem. Otthon ugyanis csak magyarul beszéltünk, és rengeteget olvastam magyarul, az anyanyelvemen gondolkodom és álmodom, én ez vagyok. Nem az a legnagyobb baj tehát, ha egy kisebbségi ember a többségi iskolába íratja a gyermekét, de ne írassa át oda az egész családját, az életét... Temerini szomszédunk, az öreg Csévári bácsi írni-olvasni nem tudott, de gyönyörűen (mai magyartanárokat, színészeket és közszereplőket megszégyenítő eleganciával) beszélt. Ez volt az ő gazdagsága. Büszke is volt erre, tartást adott neki.

- Ha az ember nem azonosul a hatalom ideológiájával, akkor ugyancsak kisebbségbe szorul, az ő jogait éppúgy megnyirbálják, személyét semmibe veszik... Ezt is megtapasztalhattuk. A betlehemi csillag helyébe tűzött ötágú vörös nem adott igazi fényt, csak ámított, de nem vezetett sehová. És mintha ma is ebben az állapotban volnánk, a vörös csillag helyén más csalóka fények villódznak. Nem látom a kiutat, hogyan lehetne ebből kievickélni. Félek az uniótól is, nehogy megint tizedrangú polgárok legyünk, nehogy megint belevigyenek minket valamibe, ami nem a mi javunkat szolgálja, amiből majd megint nem találunk kiutat... Kinek kellene szólni? Talán levelet kellene írni a Jóistennek, mint gyerekkoromban, és a Jézuska nevét piros ceruzával írni. Lehet, hogy sok igazi, mélyen átélt karácsonyra volna szükség, hogy ne csak melengető emlék maradjon - vagy már az se - a születés, hanem élő valóság, mindannyiunk újjászületése. Ezen töprengek. De hát ez kevés, nem...?

Amit Illés Sándor tesz, talán mégsem csak töprengés. Vállalja a rá eső feladatot. Kilencvenévesen, gyöngülő testtel, de az egyre nagyobb távlatra fókuszáló tekintettel - ír. Lehet, hogy az ő mostani, öreg írógépén lekopogott írása ugyanaz, mint azé a temerini fiúcskáé az anyja ölében, kezében piros ceruzával: levél a Jézuskának.

Kipke Tamás

Fotó: Cser István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu