Csillogás és áldozat - karácsony és vértanúság

A keresztény ember - a világhoz képest - állandó időeltolódásban él. Már szombat estéjén vasárnapot ünnepelhetünk; a hét első napja számunkra a vasárnap; az esztendő pedig nem január elsején, hanem advent első vasárnapján kezdődik. Mit takar ez a sajátos időszemlélet? Alapvető felfogásbeli különbséget: a világ a munka, a fáradság, a verítékes napok végén üli meg ünnepnapjait. Mintegy "jutalmazza" magát a kiállt megpróbáltatásokért. Pihen, ejtőzik, szusszan. (Mert megérdemlem - szól a fogyasztói társadalom alapmondata. De erről máskor.)

A keresztény ember másképp gondolkodik. Az ünnep nem pusztán szabadidő, lézengés, tétlenség. Az ünnep: találkozási lehetőség. Találkozás önmagammal, a hozzám közel állókkal és - nem utolsósorban - találkozás Istennel. Visszatérés, letisztulás, erőgyűjtés. S mert erőgyűjtés, nem az aléltság megédesítését szolgálja, hanem minden munka és erőfeszítés kezdetét kell hogy jelentse. Hát ezért indul vasárnappal a keresztények hete, adventtel és karácsonnyal az egyházi esztendő.

Míg a világ a csillagszórókat, színes gömböket, villódzó kirakatokat és a feldíszített fenyőfát tekinti a karácsony legfontosabb kellékeinek, a kereszténység a gyermek Jézust csodálja. Őt, Isten végtelen alázatának és szeretetének jelét köszöntik a bölcsek is, akik "leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket, s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát" (Mt 2,11). S jól is van ez így: évről évre tudatosítanunk kell: Isten gyermekként megszületett, hogy mi, emberek közelebb juthassunk ahhoz az eszményhez, amelyet ő belénk álmodott.

Hajlamosak vagyunk ugyanakkor leragadni a felsíró csöppség, a babusgatni való gyermek képénél. Pedig a karácsonyi napokat érdemes egységben szemlélni. Ennek fényében ugyanis egészen különös árnyalatot kap az elmúlt év, s talán megfontoltabban, felkészültebben lépünk a következő felé.

Karácsony másnapján, december 26-án ezt olvassuk: "István kegyelemmel és erővel eltelve nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében. Erre (...) némelyek ellene támadtak és vitatkozni kezdtek Istvánnal (...), de bölcsességével és a Lélekkel szemben, amellyel beszélt, nem tudtak ellenállni. (...) haragra gyulladtak, (...) ő azonban a Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre és látta az Isten dicsőségét (...) Felkiáltott: ťLátom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján.Ť Erre (...) egy akarattal rárontottak, kivonszolták a városból és megkövezték" (ApCsel 6, 8-10. 7, 54-58).

Úgy tűnik tehát, az egyház fontosnak tartja, hogy rögtön a születés örömünnepe után figyelmeztessen: ezért a babusgatni való kisbabáért bizony meg is lehet halni. Sőt. Talán - bizonyos értelemben - meg is kell érte halni. Nem ünneprontás rögtön a születés után halálról beszélni? Épp ellenkezőleg: a kép így válik teljessé.

Kedves Olvasó! Most, két esztendő határán, érdemes elgondolkodnunk: a hitünk csupán érzelmes rajongás, vagy tudatos, megfontolt döntés? Mert a lelkes rajongás akár el is múlhat, mint a hirtelen támadt jókedv. A döntés azonban - ha szilárd alapokon áll - egy életre szól. És teljes életet követel.

Balázs István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu