A legszemélyesebb üzenet

Az újságíró többnyire a jelen eseményeinek igézetében él. Jobb esetben is elég gyorsan kell megbízható képet adnia történésekről, írásművekről. Mégse gondolja senki, hogy ez szükségképpen felületességet jelent. Már csak azért sem, mert az újságírónak is vannak órái, ünnepnapjai, amikor például az íróasztalán tornyosuló könyvekhez nyúl, amelyeket azért tett félre, mert többszöri kézbevételre, ismételt átgondolásra tartotta azokat érdemesnek.

Most Thomas Götznek, több német nyelvű lap római tudósítójának köszönhetem, hogy ismét elővettem II. János Pál pápa Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levelét, mely "az új évezred kezdetén", 2001. január 6-án jelent meg. A neves osztrák katolikus újságíró ugyanis a Szentatya huszonöt éves pápasága alkalmából arra hívta fel a figyelmet, hogy ez az említett apostoli levél a pápa egyik legszemélyesebb írása, amelyet valószínűleg saját kezűleg írt. (A legtöbb esetben ugyanis egy-egy pápai dokumentum "alapszövegét" a pápák igényei szerint a témák szakértői írják, a pápák azután ezt alakítják szándékaik szerint. Államférfiak megnyilatkozásai esetében is így van ez. Nem azért, mintha ők nem tudnák egyedül formába önteni mondanivalójukat, hanem mert nincs idejük elővenni az idézetekhez forrásmunkákat, stb.)

Ami most leginkább megragadott az idős pápa művében, az az egyik főmotívuma, Krisztus arcának keresése. Azt is mondhatnám, hogy az imádság iskolája. Aki szokott olyan módon imádkozni, elmélkedni, hogy lassan olvasva a Szentírást, egy-egy őt megragadó kifejezésnél, mozzanatnál megáll, hogy ízlelje, és jelentését, üzenetét keresse a maga számára, az ráismer a Szentatya személyes elmélkedésére ebben a mintegy tizenkét oldalas részben (16-28. pontok). De a szöveg arra is emlékeztetheti, hogy Karol Wojtyla nemcsak elmélkedve imádkozó és persze bibliás, de költői tehetséggel is megáldott ember. Mindezt persze itt néhány idézettel hiába is próbálnám érzékeltetni, inkább felvázolom gondolatmenetét.

Az emberek ma is "látni szeretnék Jézust". Ezért nekünk, hívő embereknek nem elég beszélnünk róla, hanem bizonyos értelemben "láttatni" kell őt. Az evangéliumokból "biztos történelmi alappal bontakozik ki a Názáreti arca". Jézus egy alkalommal azt kérdezte tanítványaitól, hogy "az emberek" kinek tartják őt. Csak Péternek és vele együtt a mindenkori egyháznak megvallott hite vezet a szívig, és éri el a misztérium mélységét: "Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia."

"Uram, arcodat keresem." A zsoltáros ősi vágya nem találhatott teljesebb és meglepőbb meghallgatásra, mint Krisztus arcának szemlélésében. Benne valóban megáldott bennünket az Isten, és "ránk ragyogtatta arcát". Az egyház szemlélődése nem állhat meg a Keresztre feszített képénél. Krisztus arcán ő, a Jegyes, saját kincsét, örömét szemléli. Megerősítve ettől a tapasztalattól, az egyház ma is újrakezdi útját, hogy Krisztust hirdesse a világnak: "Ő ugyanaz tegnap, ma és mindörökké."

E személyes vallomásnak is beillő, nagy ívű elmélkedés után, mellyel az elmélkedő imára tanított, a pápa a 32. pontban is az imádság művészetéről szól. Nagyon mélyen érinthet mindnyájunkat, amikor ezt írja: "Jól tudjuk, hogy az imádságot nem szabad automatikusan ťletudniŤ. Meg kell tanulnunk imádkozni, újból és újból el kell sajátítanunk ezt a művészetet az isteni Mester ajkáról, miként az első tanítványok: ťUram, taníts meg minket imádkozni!Ť Az imádság során alakul ki az a párbeszéd Krisztussal, amely bensőséges barátaivá avat bennünket." A szekularizáció idején is mutatkozik az ima iránti igény megújulása. Keresztény közösségeinknek az ima hiteles "iskoláivá" kell válniuk. Természetesen nemcsak a kérő ima, hanem a hálaadás, a dicséret, az imádás, a szemlélődés és a hallgatás iskoláivá is. "Téves lenne arra gondolni - jegyzi meg a pápa -, hogy az ťátlagosŤ keresztények megelégedhetnek felületes imádsággal, amely nem képes betölteni életüket. Mivel a mai világ számos próbatétel elé állítja a hitet, így a felületesen imádkozók nemcsak középszerű keresztények lennének, hanem veszélyeztetett keresztények is."

Van ennek az apostoli levélnek, a Szentatya személyes vallomásának erősen történelmi távlatú pontja (40. pont), mely mélyen érinti az egyház egységének és a keresztény egységnek az ügyét. "A harmadik évezred kereszténységének mind jobban kell válaszolnia az inkulturáció követelményére. Miközben teljesen önmaga marad, a kereszténység magára ölti megannyi kultúra és megannyi nép arculatát, amely befogadta, s amelyben gyökeret eresztett." Az egyház sokszínű arcának szépségét alakítja a Lélek. Ennek még csak a kezdetén tartunk - jegyzi meg a pápa.

De természetesen azt sem felejti, hogy "a szegénység ťszínpadaŤ végtelenségig tágulhat, amennyiben a szegénység régi formáit újabbakkal toldjuk meg". A szociális enciklikáiról is híres pápa óv attól, hogy bárki "szociális ügynökségekké" akarja lefokozni az egyházi közösségeket, de lelkünkre köti az egyház szociális tanítása fontos alapelveinek gyakorlati megvalósítását. Ez is fontos eleme a jövő keresztény magatartásnak.

A harmadik évezred kezdő éveiben érdemes többször kézbe vennünk azt az apostoli levelet, melyet a Szentatya mindnyájunkhoz intézett.

Rosdy Pál

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu