Ikontöredékek

Kilencvenéves lenne Szántó Piroska festőművész

A faluban itt is, ott is beszéltek arról az "Etáról", aki nem tudott kapálni, de azért a többiekkel együtt kiment a földekre, és ott rajzolt, folyton csak rajzolt. Felfigyeltem... Harminc év múltán is az álnevén ismerték, és szeretettel emlegették, bár nem igazodtak el rajta, hiszen zsidónak született, később reformátusnak keresztelkedett, a kommunisták bújtatták, de velük, a katolikusokkal járt templomba. Akkoriban bizonyos dolgokat jobb volt nem kérdezni, s a gerecsei falucska bölcsen hallgatott.

Jézus anyjával találkozik

A történtek hallatán merész ötletem támadt. 1981 őszén éppen a templom festésével bajlódtunk. Az azóta híressé vált festőnő, akit Lékai László bíboros úr az új magyar misekönyv illusztrálására is felkért, hátha segít - gondoltam. Kinyomoztam a címét, és egy őszi napon becsöngettem hozzájuk. Bentről óvatos hang kérdezett. - Ki az ? - A bajóti plébános vagyok, Szántó Piroskát keresem. - Kivágódott az ajtó, és ő széles mosollyal, viharos jókedvvel rám köszönt: "Isten hozta! Kerüljön beljebb!", egyúttal három szobán át harsogott a férjének: "István! István! Gyere, itt van a tisztelendő úr Bajótról..." Ő pedig jött, az eleven irodalomtörténet, Vas István, jött a könyvalagúton át. Oldalt Piroska macskái pislogtak, a maradék sarkokban képek, nővények, emlékek, csupa élet, csupa hangulat körös-körül. Leültettek, kínáltak, kérdeztek, alig jutottam szóhoz:

Jézus harmadszor esik el a kereszttel

- Megszépül a templomunk..., új keresztúti képeket kellene festeni..., vállalná-e?

- Hát persze! - vágta rá azonnal. A falu megmentette az életem, fogadják hát cserébe a munkámat, de nem probléma, hogy én református vagyok?

- Ugyan már, magának ugyanaz a Krisztusa, és ugyanaz a keresztje - nyugtatgattam.

- Így igaz! - S máris levette a polcról kedvenc bibliáit.

- Miről van szó? Hol vannak ezek a jelenetek? - tele volt kérdéssel. Éreztem, jó helyre jöttem, máris elkezdődött a csodálatos alkotás. Aztán múltak a hónapok, s én fel-felmentem hozzájuk. Ilyenkor kirakta a készülő képeket a padlóra, áthívta a szomszéd szobából férjét, és biztatott bennünket, hogy bíráljuk bátran. Ámulva vettem észre, ecsetje nyomán hogyan kel életre a falu hajdani népviselete, a környező táj, a helybéli virágszál. Jézust a mi temetőnkben jajongó asszonyok kísérték, kiderült, hogy az az ősz hajú fuvaros, aki 1944 Úrnapján felvette szekerére a menekülő lányt, nem más, mint maga a Cirenei Simon. Az őrök SS-egyenruhában vigyázták az Urat, akit szívből siratott az a Szűz Mária, akinek arcképe ott volt Piroska éjjeliszekrényén, ő volt az az asszony, aki rejtegette, életét is kockáztatva... Anyja helyett anyja.

A művészházaspárral fokozatosan elmélyült a kapcsolatunk. Többször hozták látogatóba külföldi barátaikat, az itthoni művészeket, az újságírókat. Nemegyszer együtt imádkozták velünk a keresztúti ájtatosságot, találkoztak a "régiekkel", barátkoztak az "újakkal", a környék fiataljaival. Ezek az alkalmak megrendítő átfedései voltak az irodalomnak és a történelemnek, az etikának és a hittannak, s mindez telítve Piroska humorával, miközben én mohón faggattam Pista bácsit, az utolsó szemtanút, Radnóti hitéről, Sík Sándor emberségéről, arról, hogyan léptek ki a pártból, mi ütötte őket szíven a Bibliából, hogy hogyan keletkezett gyönyörű verse, a "Via Appia"...

Persze ők is beszéltek rólunk a rádióban, a tévében. Ismertek lettünk, filmesek szállták meg a falut. Cselényi Lászlónak, az Erdélyből áttelepedett rendezőnek sikerült egy napra beöltöztetnie a bajótiakat a régi viseletbe. Micsoda színpompa, mekkora méltóság volt így vonulni az ősi templomba. Megmozdult a tizenöt stációs keresztút, életre kelt minden... Majd hónapok múltán az adás kései óráján a tévé előtt szorongott a falu apraja-nagyja, és teljes lett a botrány. Ki-ki önmagát kereste a tömegjelenetekben, miként az elsőáldozók vagy az esküvői pár a róluk készült felvételen. Végül a kisfilm kegyelemdöfését derék cigányunk szamara adta.

- Hogy lehetett azt a kordét filmre venni? - háborogtak -, hiszen az utcákon már számos Zsiguli látható. Soká kellett még magyaráznunk, hogy a szovjet kocsi nem bibliai állat, meg hogy igazából mi a keresztút, és mire való. Ma már - úgy tudom - büszkék megújult templomukra, s a benne lévő képekre, amelyek egy kicsit róluk is szólnak.

Évek múltán egyszer csak levél érkezett Piroskától. Most ő kért segítséget a férje számára. Pista bácsi nyolcvanéves lesz, és szeretne a lelkében mindent elrendezni. Rám gondolt... Vittem Ratzinger legújabb könyvét, élvezettel olvasta, mindent elfogadott, mindennek örült. Amikor a szentendrei kicsinyke nyári lakban a betegek kenetét feladtam, letérdelt, és mélyen meghajolt. Reszkető kezem alig találta meg boltozatos homlokát... Búcsúzáskor megöleltem. Hogy eközben Piroska mit élhetett át, arról egy nemrég előbukkant levele tanúskodik:

Kedves Béla atya, Pistát bevittem a Kútvölgyibe, a szíve rendetlenkedett..., egyébként arra kért, írjam meg, hogy ő lelkileg felkészült, s ha benn kell még maradnia, akár a kórházban is "beszélgethetnek"...

Veronika kendőt nyújt Jézusnak

Én megrendülten tapasztaltam, hogy milyen végtelenül kedves és tapintatos volt hozzá. Azt a csókot nem lehetett másra érteni, mint: visszajöttél testvérem. Köszönöm, szívből, engem meg enyhe konvertitai rohamok kerülgettek, de most nem ez a fontos. Igaz szeretettel

Piroska

(Szentendre, 1990. szept. 3.)

Pista bácsival utoljára a Kútvölgyi úti kórházban találkoztam. Még együtt mondtuk a miatyánkot, majd békével "hazatért" 1991. december 16-án. Temetésén idéztem, amit ő Avilai Szent Teréztől fordított:

Lássalak csak téged,

Jézusom te drága,

Lássalak csak téged,

Haljak meg utána...

Alig egy év múltán az esztergomi bazilikában a püspökszentelési misén (1992. október 17.) áldoztatás közben egyszerre csak azt vettem észre, hogy Piroska áll előttem. Zavarba jöttem, s mivel nem akartam botrányt, neki is odanyújtottam az Úr szent testét. Mire felocsúdtam, már eltűnt a tömegben.

Karácsony másnapján, férje névnapján telefonon felhívtam. Sírva hálálkodott. Hogy elüssem a rossz hangulatot, eltereltem a szót...

- Láttam Esztergomban, hogy besurrant az áldozók közé.

- Miért, nem lett volna szabad?

- Nem hát! Abban az ostyában valóságos jelenlét van.

- Tudom, de én nem is áldoztam, kivittem Pista sírjára...

Erre mit mondhattam... Elcsuklott a hangom. Jézus se bírt a szír főníciai asszonnyal ...

Néhány nap múlva levélben is bocsánatot kért:

Drága Béla atya,

szeretném, ha tudná, hogy a legjobb szándékkal tettem, hogy - amint mondta - "besurrantam" az áldozók közé. Aki a szíveket vizsgálja, az tudja biztosan. Nagyon örültem a felszentelésének, s valahogy nagyon közel éreztem magunkhoz Pistát, aki ugyanúgy örülne neki. Hírt, üzenetet, összeköttetést kerestem vele... És nem is ettem egész délutánig semmit, hogy tisztán fogadjanak. Nem éreztem bűnnek, de ha az, hát őszintén megbántam... Borzasztóan jólesett, hogy felhívott. Ha megmondaná, hogy tehetném jóvá.

Nagyon nehéz nekem Pista nélkül ... Az Úr áldja meg és szívből áldom én is

Szántó Piroska

(Bp. 1992. dec. 27.)

Egy alkalommal megkérdezte, ki a kedvenc szentem, mert azt ő nekem megfesti, hálából. Elárultam, leginkább Néri Szent Fülöphöz kötődöm, aki a legnagyobb romlás idején megmaradt mosolygósnak, ártatlannak, a jóban fáradhatatlannak. Nosza, amit e témában lehet, mindent elolvasott, megnézte videóról a róla készült filmet, majd megfestette az Alázatos Főpapot, aki a levett kalapjában almát, körtét gyűjtött az utca gyermekei számára. Máig őrzöm dolgozószobámban is, szívemben is.... Nem csak a képet...

Balás Béla kaposvári püspök

Fotó: Lengyel Erzsébet

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu