A mókus karácsonya

A karácsony, Jézus születésnapja, egyben a szeretet ünnepe szerte a világon. A gyertyafényben fürdő fenyőfa alatt összejön a család apraja-nagyja, imára kulcsolódnak a kezek, és a felnőttek mosolyogva nézik a kicsiket, akik, ezúttal megbocsátható módon, talán kissé gépiesen mondják a miatyánkot, miközben alig várják a pillanatot, hogy a tarka papírba öltöztetett ajándékokat birtokba vehessék. Ajándékozni, látni a mosolygó gyermekarcokat, az izgatottan matató kezecskéket, talán a legnagyobb öröm, amit ember érezhet.

Decemberben a Margit-szigeten, a Gellért-hegyen, a Népligetben és a budai kertekben évente sok, napraforgóval és más csemegével teli etető várja a tollas vendégeket. A kertekben lábon álló dúcetetők, az ablakok előtt mesterember készítette szép, mondhatnám míves alkotások, a szigeten vagy a ligetben csak egyszerű műanyag flakonok várják a cinegéket, csuszkákat, zöldikéket és a többi nálunk telelő éhes madárvendéget. A szél lengette flakonok talán nem különösebben esztétikusak, de a célnak megfelelnek, és - ami a legfontosabb - a feltétlen madárszeretetről árulkodnak.

A Népligetben a madarakon kívül mókusok is élnek, naponta lehet találkozni velük. Akrobatikus ügyességgel ugrálnak a fák vékony ágain, de rendszeresen keresgélnek a talajon is. Bizalmasak, a sétáló embereket közelre bevárják. A tél számukra is a megpróbáltatások időszaka, különösen ha a nagy havazások után a talajon fellelhető csekély táplálék is rejtve marad előlük. Így aztán nem csoda, ha rendszeresen "meglopják" a cinegéket. Téli napokon gyakran láttam, amint ügyesen egyensúlyoznak a vékony ágon csüngő flakon felé, majd rákapaszkodnak, és a körülöttük röpködő, felháborodott cinegékkel mit sem törődve ropogtatják egyik napraforgószemet a másik után.

Évekkel ezelőtt ismertem egy mókust, amelyiknek valami történhetett a bal hátulsó lábával, mert bár ügyesen mozgott, húzta egy kicsit, erről könnyű volt ráismerni. A liget egy bizonyos részén tanyázott, ahol gyakran láttam a juharfa alacsony ágán lógó flakon mellett. December közepe volt, közeledett a karácsony, elhatároztam, hogy ajándékot készítek számára. Annál is inkább, mert észrevettem, hogy a többi mókus, valószínűleg sérült volta miatt, nem rokonszenvezett vele, és néha csúnyán meg is kergették. A karácsonyi bejglihez szánt diót vámoltam meg, és egy kis csomónyit a flakonos hársfa egyik ágtövébe rejtettem, ahol egy kikorhadt apró üreg szinte kínálta magát az ajándék számára. Megfigyeltem, hogy a mókus a flakonhoz tartva mindig a törzsnek ezen az oldalán ereszkedik le, és biztosra vettem, nyomban megtalálja a diót. Azonban ember tervez, mókus végez, azon a napon éppen a másik oldalon igyekezett lefelé, és persze nem vette észre az ajándékot. Meglátta viszont egy szemfüles széncinege, nyomban fel is kapott egy darabot, és elrepült vele. Ezt látva a többiek is hordani kezdték, és tíz perc sem telt bele, egy diódarabka nem sok, anynyi sem maradt a kis üregben. Másnap megint sikertelenül próbálkoztam, de harmadnap szerencsém volt. Helyesebben a mókusnak, hiszen ő kapta az ajándékot. Egy magasabb ágon ült, amikor beszórtam a diót az üregbe, és valószínűleg látta, hogy mit csinálok, mert alig távolodtam el, lefelé indult a törzsön. Egyenesen az ágvillához kúszott, és lompos farkát maga fölé hajlítva boldogan rágcsálni kezdett. Valahol delet harangoztak, a hol erősödő, hol újra gyengülő hangok meghitt, igazi karácsonyi hangulatot varázsoltak a liget kopasz fái közé. Nagy pelyhekben hullott a hó, károgó fekete varjak repültek a magasban, és a hársfán ülő mókus már az utolsó diódarabkát tartotta két kis elülső mancsa között.

Schmidt Egon

Fotó: Bécsy László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu