Csak a felkészültek mentek el

Istennel nem lehet játszani

Mi hajtja a zarándoklatra induló embert? Amikor nyáron a lengyel zarándokcsoport a Balaton déli partján Medjugorje felé tartott, segítséget kérni indultak a Szűzanyához. Imádkozással, énekkel indultak, a kora hajnali órában a hosszú úton aludtak, vagy csak félálomban szenderegtek, s még az előző percben, néhány másodpercben sem sejthették, hogy húszuknak a zarándoklat előbb ér véget, s halálukban érkeznek meg oda, ahová vágyuk szerint igyekeztek. - Talán nem vagyunk tudatában annak, hogy valamenynyien zarándokként élünk a földön.

"Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték, elmenetelüket megsemmisülésnek. De békességben vannak." (Bölcs 3,2-3)

Nyolcméteres, ágas tölgyfából készült emlékmű magasodik a néhány hónappal korábbi baleset helyszínén, odafönn kicsiny harangok, amelyek megszólalnak minden légfuvallatra.

S már visszafelé indulunk kollégámmal az úton, Ifi Géza plébános szavai motoszkálnak bennünk, aki éppen akkor érkezett július elsején a helyszínre, amikor az utolsó sérülteket szállították el. A halottak pedig a túlsó oldalon feküdtek, letakarva. Kereszt a plébániabejárat mellett a falnak támasztva - Ifi Géza a baleset reggelén vitte ki a helyszínre: sebtében varratott egy lengyel zászlót, s magyar nemzeti szalagot kötött rá.

Pável atyát, a Miskolcon élő lengyel minorita szerzetest július 1-jén telefonhívás ébresztette föl az éjszakában: rendtársa kérdezte Lengyelországból, mit tud az egyik kolostoruk által szervezett zarándokcsoport balesetéről.

Az idő tiszta, az út száraz december 13-án, jó tempóban haladunk. Az imént az egykori baleset helyszínén még a nyomokat kerestük, a "behorpadt földet", amely mintha magán viselné az áldozatok arcát. Kollégámmal hallgatunk, alig tudunk kezdeni valamit az élménnyel. Még akkor is, ha tudjuk: ha valaki Istenhez megy imádkozni, élete akkor sincs biztonságban. A biztonság ugyanis csak egy kifejezés, ennek vágya a mi képzetünk, a mi fogalmi körünkben értelmezhető. Isten léte, jelenléte azonban nem viszonylagos: nem köthető egy balesethez - elkeseredett megtagadására is képes ilyenkor az ember -, vagy éppen nem valamely megmagyarázhatatlan gyógyulás (csoda) igazolja a létét.

A baleset után egy közelben lakó, lengyel származású asszony tolmácsolt a sebesülteknek. Az intenzív osztályon azt mondotta az egyik súlyosan sérült túlélőnek: Isten nincs, mert ha lenne, nem engedte volna ezt meg.

Ne, kérem, ne mondjon ilyet! - válaszolta az ágyból a hang: - Ha így beszél, semmit nem tud. Amikor kimásztunk a roncsok alól, mindenki imádkozott.

Az emberi történelem, az ember története az üdvösség történetének része, s ha erről az összefüggésről elfeledkezünk, válasz nélkül maradunk - ez jár a fejemben, az autó biztosan fut az úton, alig van forgalom a kora délutáni órában. Biztonságban, nyugalomban érezzük magunkat.

Az intenzív osztályon egy másik lengyel asszony mesélte Pável atyának: nemrégen tért meg, s hite megerősítésében - úgy gondolta - sokat jelent számára első medjugorjei útja. Most hitoktatóként dolgozik, de fiát annak idején nem a hit szerint nevelte. A baleset után fia, aki Berlinben fizikából a doktori fokozat elnyerésére készül, amikor megérkezett a kórházba, így szólt hozzá: Anya, együtt megyünk el Medjugorjéba...

Nem fenyegetés az ember számára advent üzenete: legyetek készek, és virrasszatok éberen. Az evangélium - mondja Ifi Géza - valóságos talajon áll, az életet hordozza. A földi élethez azonban hozzátartozik a kiszámíthatatlanság, amit mi annak gondolunk... Miért hajtott bele a vezető a jelzőtáblák ellenére nyolcvan kilométeres sebességgel a körforgalomba...?

Az ember kérdései olykor - ha a lényegre irányulnak - mennyire viszonylagosak, mennyire esendőek.

Nézem a tájat, igyekszem belülről megérteni azt, ami a nyáron történt, most odakint zúzmarás a hideg. Szemlélő vagyok, néző, az autó kényelmes üléséből. Sérthetetlennek képzelem magam, a tragédia már-már mint egy színpadon, tűnik föl előttem, s arra jár a gondolatom, hogy minél szebben, érzékletesebben írjak róla.

Szilveszter estéjén emlékezünk meg a liturgiában a balesetben elhunytakról, s arról, hogy az élők meg tudjanak nyugodni Isten akaratában... talán rosszul fogalmazok, tűnődik Ifi Géza plébános, inkább az elmentek korai halálában. Ahogyan Isten kezd el bennünk minden pozitívumot, ő teljesíti is be azt. Az ő életükben is beteljesítette a halál pillanatában, ha mi, emberek, nem értjük is ezt.

Az utasok többsége egymás között helyet cserélt, hosszú, nagyon hosszú volt az út. A három meghalt pap közül egyikük kétszer is máshová került. Akivel másodszor helyet cserélt, azt az autóbusz utasai közül a Földön maradók oldalára küldte ezzel. Az elhunyt plébános pap barátja mondta a kórházban: Csak a felkészültek mentek el.

Mintha ugyanerről beszélne Ifi Géza: a zarándokok halála nem Isten büntetése. Ha így fognánk fel, akkor meghamisítanánk saját keresztény életstílusunkat, életünket. Isten nem ver - sem bottal, sem másként, Isten nem büntető. Istennel nem lehet játszani, nem adok-veszek-kapcsolat, nem valamiféle kereskedés folyik közte és az ember között.

Megszólal a mobiltelefon, visszaszólok: minden rendben van. S már a délutáni programunkra gondolok, ahová tartunk. Előbb azonban még emlékezetembe idézek két történetet: utazás közben már fogalmazom az írást, keresem, hogyan kerülhetnék minél közelebb, hitelesítően a témához.

A zarándokút főszervezője, a balesetet túlélt Stefán testvér Mádl Dalma asszonytól a kórházi ágyon kapta meg azt a rózsafüzért, amelyet a Szentatya adományozott a köztársasági elnök feleségének. Stefán testvér felépülése után azt gondolta, édesanyjának ajándékozza, aki húsz esztendeje bénán fekszik, de amikor visszaérkezett a rendházba, s belépett a kápolnába, és észrevette: a fatimai szoborról eltűnt a rózsafüzér: odahelyezte az övét.

Néhány esztendeje azon a plébánián, ahonnan a zarándokbusz indult, járt az olasz atya, aki szinte a kezdetektől hirdeti a medjugorjei üzenetet. Egyszerre csak azt mondta: ez a hely is kegyhely, a kegyelmek helye, de ennek súlyos áldozat lesz az ára.

Ésszerűségtől mámoros korunk vajon nem mosolyogja meg az ilyen történetet? S ha így cselekszik is, akkor is hirdetni kell... - éppen ez jár az eszemben, amikor kollégám a kormány mellől fölkiált, a nevemet mondja, s azután már csak a csúszó-repülő autó, a szemközti sávban vagyunk, meredek partoldal, fák... ha itt csapódunk be, nem éljük túl, pontos, tiszta gondolatom ez, azután a kocsi valamiképpen visszafordul az útra, nincs megállás, a másik oldal felé hempergünk, orral csapódunk az árokból kiemelkedő partoldalba, majd az autó még egyet pördül a tengelye körül, s arccal az úttestnek véget ér az éktelenül zajos csönd.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mikor és hogyan kerülünk ki az autóból (autó, sokkal inkább roncs immár), mióta állunk mozdulatlan? Emberek jönnek, kérdeznek, intézkednek, látják, nem vérzünk, emberi számítás szerint meg kellett volna halnunk - mosoly fut végig rajtam: emberi számítás?

Azután eszembe jut a mondat: "Csak a felkészültek mentek el".

Ezért az üzenetért kellett elutaznom erre a riportra?

Elmer István

Fotó: Cser

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu