Beke György

Tudod-e a magyar miatyánkot?

Péter úgy tanulta, hogy az imádkozás legszemélyesebb ügye mindenkinek, még ha gyermek is, mint ő, aki most eszmélkedett a világra. Már vannak titkai, és az imádság is egyik közülük. Ezért aztán legjobb barátjának se beszélt soha az imádságairól, és természetesnek találta, hogy a barátja, Gábor ugyanígy nem hozza szóba a maga beszélgetéseit Istennel. Minden más titkukat megosztották egymással, örömet, bánatot, még az apjuktól kapott csokoládét is. Nem tábla csoki volt, hanem csokoládéval bevont töltelék, praliné, nagy divat akkoriban, a harmincas évek közepén a Székelyföldön. A közeli Brassóban gyártották, egy élelmes boltos hozta el a falujukba, és kitette a kirakatába, egy felirattal, hogy olcsóbb mindenféle tejcsokoládénál, és ráadásul jobb az íze...

Az olcsóság volt a nagyobb csábítás a Gáborék házában is, a Péterékében is. Mind a két házban nagyon meg kellett nézni a pénz helyét. "A takarékoskodás a legnagyobb művészet egy munkanélküli szolgabíró házában" - mondogatta a Péter apja, akinek doktori diplomával csak könyvelői állás jutott a helybeli szövetkezetben. Átszervezték a szolgabíróságot, és még a kocsist is elcsapták, mert magyarnak született a szerencsétlen. A Gábor apja szerencsésebb volt, igaz, hogy az állása is szerény, adószedő, közönségesen finánc, így hívta a falu, és mindenki félt tőle. Pedig nagyon szelíd, csendes szavú ember volt, de az adók félelmetesek, igaz, hogy azokat nem ő állapította meg, csak behajtotta.

A két apa, közeli szomszédok, jó viszonyban voltak egymással, a finánc néha tanácsot kért a "doktor úrtól", akivel tegeződött is, Péter számára furcsa módon: "Doktor úr, kérlek szépen..."

Csak egy alkalommal nem kérte ki a doktor tanácsát. Pedig ezzel a szándékkal nyitott be a kapun, jött végig az udvaron, a díszbokrok mellett. Mire a konyha ajtajához ért, meggondolkozott, vagy elszállt a bátorsága.

- Nem ... csak kerestelek... keresem a doktor urat.

- Nem is téged, a fiamat...

A bokrok mögött a két gyermek nevetésben tört ki. Ott voltak elrejtőzve. Gábor ijedten jött elő. Valami baj történt odahaza? Az apja őt eddig soha nem kereste. Édesanyja mondogatni szokta: "Áldott szerencse, hogy ilyen jó szomszédságunk van. Gábor ott csak jót tanulhat..."

- Gyere, fiam, dolgunk van.

- Dolgunk? - csodálkozott Gábor.

- Várnak az iskolában. Be kell írassalak.

Észrevette, hogy elszólta magát a doktor úr előtt. Alig hallhatóan köszönt, vonszolta magával a fiát.

"Be kell írassa?" - nézett utána csodálkozva a Péter apja. Hiszen Gábor már harmadikba megy, éppen úgy, mint az ő fia. Beírja a tanító automatikusan...

- Csak nem az államiba akarja átíratni? - döbbent beléje a felismerés. Mindig borzongás járta át a testét, szinte didergett, ha meghallotta, hogy ez is, az is átíratta a gyermekét. Egy éve létesült az állami iskola, román nyelvű, elfoglalta a magyar felekezeti helyét, ez kiszorult a régi kántori lakásba, alig maradt diákja. "Hát nem vagyok én ostoba?", gyötörte saját magát. Csak annyi kellene, hogy elmenjen az új paphoz, az ortodoxhoz: szeretne áttérni. A pópa még attól is megkíméli új híveit, hogy személyesen jelentsék be hűtlenségüket a katolikus plébánián, írásban értesíti erről a lépésükről a kollégáját. Mi változna? Visszakerülne a szolgabírói székbe. Ki szólhatná meg érte? A kerekesmester, aki szintén megtette ezt az utat, pedig katolikus egyháztanácsos volt? Mikor a doktor úr szelíden korholta, azzal védekezett, hogy könnyű a doktor úrnak, nem fizet adót. De az én adóm háromszor akkora volt eddig, hiába imádkoztam a mi templomunkban, hogy szállítsák le a törvényesre. A ortodoxoknál mindjárt felhallatszott az égbe. "Igaza van - felelte keserű gúnnyal a volt szolgabíró, és többé senkit nem vont felelősségre a fogyó sereg szökevényei közül...

- Mindenki maga számol el a lelkiismeretével - vigasztalta a felesége. - Úgy képzelik, hogy a gyermekeik érdekében teszik. Boldoguljon jobban a gyermek...

Péter és Gábor mit se tudtak szüleik viaskodásáról.

De azért lassan az ő életük is megváltozott. Sokkal kevesebb idejük maradt a közös játékokra: mikor Péternek szabad ideje lett volna, Gábornak órája volt éppen. Mióta szétvált az útjuk, iskolai életükről nem beszélgettek többé. Addig ezer apróságot tárgyaltak meg a tanítókról, osztálytársaikról. Most nem látnak át a másik portájára.

Csak a Gábor apját kérdezgette volna a doktor úr, régi jó barátságuk jogán, de mondta ő kérdezés nélkül:

- Tudod, doktor úr, ezt azért mégsem gondoltam volna. Múltkoriban a fiam tanítója, az új, a mostani megállított az utcán, és azt kérdezte, hogy milyen nyelven szoktunk odahaza imádkozni? Mert ugyebár most már én is közéjük tartozom... Hát már az otthoni imádkozásunkba is beleszól? Nem elég, hogy a gyermekeknek az udvaron megszólalniuk sem szabad magyarul?

Múltkoriban elnéztem őket szünetben: némán mutogattak egymásnak. Tanítás után megkérdeztem a fiamat, azt felelte, hogy új játékot találtak ki, nem kell beszélni ebben se magyarul, se románul.

- És az otthoni imádságokkal mi dolga a pópának?

- Meglátszik a fiamon, hogy még mindig a régi imákat tudjuk, a magyar imádságokat. A fiam nem tudta elmondani románul a miatyánkot. Ne tegyük tönkre a gyermek jövőjét, ne imádkozzunk előtte többé magyarul, ha már mi nem tudunk kilépni a régi szokásokból. A feleségem erre eldugta otthon az imakönyvet, ne kerüljön a fiam kezébe...

A doktor úr nagyon szomorúan szorította meg a finánc kezét. Nem talált szavakat.

Gáborkának is akadoztak a szavai, mikor egy hét múlva, iskola után átjött játszani Péterékhez.

- Te Péter - szólt váratlanul. - Tudod-e a magyar miatyánkot?

Soha eddig nem beszélgettek vallásról, imádságokról.

- Miért kérdezed, Gábor? - lepődött meg Péter, aki hallotta már az apjától - az édesanyjának mondta volt el -, hogy mit követel a maga iskolájában a román tanító.

- Azért kérdeztem, mert én még nem tudom elég jól. Megtanítanál-e?

- Minek az neked, Gábor? Hiszen neked többé nem szabad magyarul imádkoznod...

Megfagyott körülöttük a levegő. Gábor megdöbbent, el akart szaladni, mint egy megszégyenített. Aztán felvágta a fejét, dacosan, kihívóan, és szinte kiáltotta:

- Tudd meg, hogy megtanultam némán imádkozni!

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu