Apám üzenete

A csomagos postástól fiam is, én is rettegünk. El nem tudom képzelni, mikor kezdi jótékony tevékenységét, de vagy pizsamában kódorgok, vagy a fürdőkádból ugraszt ki, vagy ha valami reggeli kötelmem akad, későn fekvő fiamat ugrasztja ki az ágyból. Áll az ajtóban, látszik, hogy ő már a nap közepén jár, megbocsátó tekintettel szemléli pizsamás tehetetlenkedésünket.

Ezen a reggelen is megérkezett. Akkurátusan leragasztott csomagot hozott. Feladóját ismerem, de vajon mit küldhetett? Izgatottan szaggattam a papírborítást. Három házilag bekötött füzet került elő, apám három munkája: Paul Claudel (tanulmány és versfordítások), Paul Éluard (tanulmány és versfordítások), Du Bellay Rómában. Ennek nincs alcíme, a beosztása azonban hasonló. Mindegyikben dedikáció: "Pistának szeretettel, 1952. Karácsony; 1954. Húsvét és 1954. Karácsony." A Pista - Zimándi Pius, a premontrei tanár irodalomtörténész, aki István keresztnevét viszszavéve élt nálunk abban a balga hitben, hogy így senki sem sejti, hogy szerzetes volt. Persze mindenki tudta, de szerették, nem volt útjában senkinek. Miért is lett volna? Gyűjtögette a példamondatokat, és Péterfy-életrajzán munkálkodott megszállott szenvedéllyel.

Ó, azok a karácsonyok! Éppen hogy éltünk, ajándékokra nem futotta. Apám bekötött naplójegyzeteit, tanulmányokkal fölékesített fordításait helyezte a fa alá. Gépelt példányokat, talán reménykedett, hogy egyszer majd nyomtatásban is viszontláthatja őket. A karácsonyfa viszont valódi volt, a vacsora úgyszintén, anyám a legszorongatóbb időkben is páratlan leleményről tett tanúságot. Utána a bordó fotelokba telepedtünk, a Karácsonyi oratóriumot hallgattuk valamelyik, rendszerint a bécsi adó jóvoltából.

1954 karácsonyán már fejem fölött lebegett az érettségit követő felvételi. Az atyák előrelátó bölcsességgel le akartak beszélni arról, hogy a bölcsészeti karon próbálkozzam, én azonban mindenképpen követni akartam a szüleimet. Ültem a fotelban és lázadoztam. Miért nem reménykedhetem? Miért éppen én? Tragikus hőssé magasodva szónokoltam, amikor apám némi derűvel félbeszakított. A Du Bellay-kötetben lapozgatott, végre megtalálta a keresett verset, és felolvasta.

Boldog, ki életét övéi közt, vidáman

töltheti el, s akit nem hajszol szertelen

becsvágy, irigykedés, színlelés, félelem,

s békén uralkodik szegényes otthonában.

Nem korlátozza azt önkéntes hajlamában

a hitvány törtetés, hogy többre szert tegyen,

és nem kívánkozik, mert szenvedélytelen,

olyasmi kincs után, ami nincs birtokában.

Nem avatkozik a másik ügyeibe,

reménye addig ér, ameddig ereje,

portájának ura, királya és kegyence.

Nem eszi idegen országban vagyonát,

veszélybe másokért nem veti önmagát,

és annál, amilyen, gazdagabb sose lenne.

Nagyon szépen olvasott verset, de akkor és ott nem lelkesedtem. Még egyszer felolvasta a vers elejéről, hogy boldog, aki övéi között vidáman élhet, aztán körbemutatott, és a fa alatt álló betlehemre mutatott. "Mit akarsz ennél többet?" - ez volt a mozdulatában.

Mit mondjak? Nem győzött meg. Fiatal voltam, lázadoztam, szűknek éreztem a lehetőségeket. Néha-néha azért elővettem A francia reneszánsz költőit, 1956 áprilisában ebben jelent meg a vers nyomtatásban, és újra elolvastam. De hosszú éveknek kellett eltelniük, mire megértettem, mennyire igaza volt a poétának. Fölösleges törtetni, különben is "nem azé, aki fut..."

Nézem a családot a fa körül. Úgy mondják, "a szűk család". Szerencsére nem is olyan "szűk". A várakozó, boldog gyermekarcokat, a komoly, meghatott és büszke felnőtteket. Tényleg ez a boldogság. Holnap megint jönnek a hétköznapok, a kisebb-nagyobb botlások, engedmények, megalkuvások. De a világ térfogata megváltozott, beköltözött a szeretet. Ahogy Claudel írta Karácsonyi énekében:

De már a sivatag fölött dereng a virradat, amelynek

nem lesz soha vége.

Első keresztény napunk hajnala és üdvösségünk első

éve!

Itt lent és ezután az Isten örökre velünk lakik.

Amennyiben az övéi leszünk, de meddig! - hiszen jó-

szándékunk olyan kurta itt!

Mert nyomban megtesszük a rosszat ismét, bár

menedékünk is lehet

A tabernákulumbeli szívben, ki oly elnéző hozzánk

s úgy szeret!

Valóban karácsony napja ez, színarany, melyet semmi

szenny se rág.

Holnap, mert kell, a kegyetlen Heródest szolgáljuk

majd tovább.

Az iparos a szerszámaival, a hivatalnok elfoglalva

asztalát.

De én az isteni örömben lakozom, akár József, az ács,

Itt látva mellettem a kisdedet s Urunkat Istenünket

egy személyben.

S anyánkat Máriát, aki semmit se szól s megőrzi mind-

ezt a szívében.

Igazad volt, apa. A lényeg karnyújtásnyira van. Igaz, nem mindig vesszük észre, de a karácsonyi fények tudatosítják szívünkben, mi a fontos, és mi nem.

Rónay László

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu