 |
 |
 |
 |
2002.12.22
|
Áldott szent karácsonyt és boldog új esztendőt kíván minden Kedves Olvasójának az Új Ember szerkesztősége!
|
 |
|
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
||||||
|
|
|
Mivel mérhető a kereszt súlya? Az ipolytölgyesi szeretetotthon
Egy-egy népcsoporton belül átlagosan az emberek három százaléka fogyatékosként éli le az életét. Miért éppen az én gyermekem? - jajdul fel az anya, amikor talán már a szülészeten tudatosul benne, hogy gyermekének nincs keze, lába, szeme, füle, vagy később válik nyilvánvalóvá az értelmi, illetve idegrendszeri sérülés következtében egész életen át kísérő másság. Miért éppen az én gyermekem? - s egyszerű, nyilvánvaló választ aligha kaphatunk. Mikulás napja előtt a budapesti Vigadó koncerttermében Puccini törékeny, Liszt áradó romantikus dallamai közben okosabb nem juthat eszünkbe, mint Dohnányi Ernő gondolatát idézni: "Amíg adhatunk, gazdagok vagyunk. Csak ha már nincs semmi, amit adjunk, válunk koldusszegénnyé." Az ipolytölgyesi Szent Erzsébet Egészségügyi Szeretetotthon javára rendezett - immár sokadik - jótékonysági hangversenyen néhányan ott vannak az ellátottak közül is. Az Új Ember az adventi időszakban minden eladott példány árából egy forintot adományozott Ipolytölgyesnek
Peti a legfiatalabb az otthonban. A súlyosan fogyatékos részlegben találkozunk vele. Méhen belüli fertőzés következtében (ha ilyen egyszerűen okadatolható a valóság) "nincs szeme, nincs füle", mondják az ápolók, s hozzáteszik: mégis ő a legszebb. Lehet-e szép egy olyan gyermek, aki már megjelenésében is ennyire eltér a megszokottól? Belenézek Peti arcába, keresem a pontokat, ahol pillantásom megragadhatna. Előbb viszolygás, azután egyre nagyobb nyugalom: ott a mosoly. Ez az ő élete. S vajon az enyém valóban boldogabb-e? És tovább a kérdések: nem oszt-e a boldogság megélésében - minden külső látszat ellenére - igazságot az élet? Gáspár Jánosné hat éve dolgozik az otthonban. Amikor arról kérdezem, hogyan lehet tizenkét órában - másnaponta - erővel, kedéllyel végezni a munkáját a tolószékes gyermekek között, többségük halmozott fogyatékos, súlyos idegrendszeri sérüléssel, egyszerűen magyarázza, miközben Petike lábára ötödször is fölhúzza a zoknit, melyet az újból és újból ledob magáról: - Amikor beléptem, az első élmény a sokkos hatás volt, utána sajnálatot éreztem, megdöbbenést, majd pedig ez az érzés átváltott szeretetbe. Radnai Bertalan igazgató így emlékezik a kezdetekre: - Amikor kineveztek vezetőnek, minden csoportban hatnapi munkát vállaltam. Bizony öklendeztem, amikor tisztába kellett tennem a fölnőtt fiúkat-férfiakat. De úgy van ez: az első nap öklendeztem, azután megszoktam. Mert annyira szép munka... Nézze, mutat Gáspár Jánosné Petikére: csillan a szeme! - Mivel mérhető a kereszt súlya? Tudom, a halmozottan súlyos fogyatékosok nagy valószínűséggel nem érik meg huszadik életévüket. Zsoltikám, mi a baj? - kérdi Korszei Gréta, a nagyváradi egyetemen végzett fiatal pedagógus az egyik csoportban, s magához öleli a fiúcskát. - Itt hagyott a Faragó Csaba! - panaszolja a fiú. A gyógypedagógus tanárral távoztában találkozunk: - Zsoltikám, holnap újból jövök! A súlyos keresztet, amelyet egyes családok a fogyatékossággal kapnak, s nem tudják már egyedül hordozni, az otthon segít tovább vinni. S azután kiderül: nem teher ez, hanem különleges találkozás, különleges lehetőség. Segítünk földolgozni a szülőnek azt a megrázkódtatást, amikor fölismeri: képtelen tovább nevelni a gyermekét, mondja az igazgató. Akad olyan szülő is, aki elkeseredésében a fogyatékos gyermekét mintha egy ruhatárba adná be, s a cédulát eldobná... Elhagyni... megmaradni... visszatérni... a szavak is átformálódnak, s egyre kevésbé hiszem, hogy valóban képesek a közvetítésre. Bambi, Hableány, Holdvilág: a csoportszobák ajtaján a kiírás: de érthető-e az élet az ő horizontjukból? Nem úgy vagyok, mint a protestáns balladás tiszta-szigorral alkotó Sánta Ferenc művében az újságíró, aki hanyatt vetve magát a tavaszi réten, egyre azt hajtogatja: ezt a riportot nem tudom megírni! A vakok csoportjában járunk, szobájukban csinos fenyőbútorok. A szülők vették, mindenki a saját gyermekének. Miért, kérdezhetnénk, ha egyszer nem is látják?!
"Az intézetben középsúlyos és még súlyosabb értelmi fogyatékosokat, illetve halmozottan fogyatékosokat gondozunk. Több mint százan napi pelenkázásra szorulnak. Száz körül van azok száma, akik képtelenek a beszédre, s ötvennél többen tolókocsival sem tudnak közlekedni." Olyan gyerekek, akik nyáron a szúnyogot sem tudják elhajtani az orrukról. S tűrniük kell, amit mi egyetlen percig sem tűrnénk... Idős hölgy levelében sorjáznak a betűk: régóta gondolkodom azon, kire hagyhatnám vagyonom maradványát? Imádkoztam, hogy jól válasszak: mit kezdjek néhány milliómmal. Amikor az otthon élete megkezdődött, jelentkezett, hogy szeretné ide elhelyezni fogyatékos kislányát. Azután meggondolta: mégsem adja be. Mindvégig otthon gondozta. Mára eltemette a férjét és a fiát, közben meghalt súlyos fogyatékos kislánya is. Angyalkának hívta, mondja az igazgató, s idézi az anyukát: hiszen angyalnak kaptam. S a hölgy azóta is rendszeresen eljár Ipolytölgyesre, ahol amolyan pótnagymama szerepet tölt be a látogatás napjaiban. Az ő adománya is hozzájárul ahhoz, hogy az otthon rendezett, tiszta. Egy helyütt kiírás: Nyugalomsziget. Itt hang- és fényterápiában részesülnek a lakók, másutt mozgásterápiás foglalkozás folyik, azután ott a Barlangszínház, ahol festenek, anyagot formálnak. A fizioterápiás helyiségekben a gyermekek általános közérzetét javítják izomlazítással, a túlmozgásosságot enyhítik a golyófürdőben: a kisebb medencényi színes golyóhalomban szabadon mozdul, fordul, úszik az önuralom alól kiszabadult test. Mikor tanulunk? - szól rá az egyik lány Eva Gärtnerre, aki kezében játékokkal érkezik. Tört magyarsággal válaszolja: most. Az Aachenből érkezett ifjú hölgy a Máltai Szeretetszolgálat szervezésében egy esztendei önkéntes szociális munkát végez az otthonban. Orvosnak készül, talán a heidelbergi egyetemen folytatja majd tanulmányait, de még nem tudja biztosan. Most a mosoly uralkodik az arcán, gyülekeznek köré a nyelvtanulók. Öten vannak, s egy-egy szót, kifejezést képesek elsajátítani. Miközben munkájáról beszélünk, az egyik ellátott utánam szól: maga tudja, mit jelent az, hogy Haus? "Sokat foglalkoztat, hogy miben különbözik ez az otthon az államiaktól - erről már az igazgató úr beszél. - Úgy gondolom, hitünkből fakadóan másként kell végeznünk tevékenységünket. Aki a fogyatékosokban fel tudja fedezni a szenvedő Jézust, az már jó helyen jár. A fogyatékos embernek ugyanis köze van hozzá: ő is fontos üzenetet hordoz az emberek számára. Olyan gondolatokat ébreszt, amelyek az Evangélium tanításához vezetnek minket. Itt minden szó új jelentést kap, illetve jobban megérti a hagyományos értelmét az ember. S másként kezd vélekedni az értékekről. Ami addig természetes volt, megismerve ezt a világot, rádöbben, nem is annyira természetes: hogy van lába és tud járni. Amiről azt gondolta, alanyi jogon jár neki. Ez nem így van."
A falu szeretettel fogadta a lakókat, mert kimondatlanul is megfogalmazódott körükben: hála istennek, nem az ő családjukban fordul elő, amivel naponta szembesülnek. A templomban olykor úgy viselkednek az ellátottak, hogy az másutt megbotránkoztató lenne: utánozzák a papot, mire Hlédik László plébános az oltártól rájuk mosolyog: milyen jó visszhang van itt. Mostanában készülnek a házi kápolna fölújítására. Amikor az igazgató erről beszélt Keszthelyi Ferenccel, azt mondta: - Püspök úr, ez a Szenvedés kápolnája lesz. Mire a főpásztor így válaszolt: - Talán a Vigasztalásé... Közösen építettek játszóteret a faluval, sőt, a helyi óvoda is a házon belül működik. Együtt játszanak a gyerekek. Ma sokat beszélnek a másságról. A tölgyesi gyerekeknek nem kellene elmagyarázni a fogalmat. Nekik természetes, hogy az egyik ember ilyen, a másik amolyan. Háromszázan élnek a faluban. A karácsonyi műsort a falubeliek és az otthon dolgozói együtt hozták létre. Bemutatják az otthonban és a kultúrházban is, ahol olyan, tolókocsi fölhajtásra alkalmas rámpát építettek, amilyennel nem sok helyütt találkozni az országban. A csökkent munkaképességűeket foglalkoztató műhelyben dolgozik Oláh Erzsébet. A fölnőtt, egész eddigi életében állami gondozásban élt cigánylány szobájában ízléses bútorok, könyvek, számítógép. Saját keresetéből vette, mondják a gondozók, sőt, még rokonait is segíti a maga kis pénzével. Őt más sorstörténet hozta ide, de ami itt tartja: a megtalált boldogság. Sok csecsemőt a szülők haza sem visznek a kórházból: nekik ilyen gyermek nem kell. S a csecsemőotthonok küldenék a kicsinyeket már két-három éves korukban Ipolytölgyesre. Szakmai szempontok miatt arra törekszünk, magyarázza az igazgató, hogy ha csak lehet, a gyermek minél tovább maradjon a családban. S ha már a szülők megöregednek, s nem bírják a mindennapi gonddal járó ellátást, akkor kerüljenek hozzánk a fiatalok. Tizenhat esztendő alatt két-három olyan esetet jegyeztek föl, amikor valaki az otthonból visszakerült a családba. Előfordul, hogy valamelyik fiú és lány kézen fogva sétál a parkban. "Ha jól érzik magukat egymással, miért ne élhetnék meg érzelmeiket. Elbeszélgetünk velük a szerelemről, az emberi élet egyik legnagyszerűbb szépségéről." Ötven gyereknek semmiféle kapcsolata nincs a családdal, másokat kéthetente, de évente legalább egyszer meglátogatnak. A szobi lazarista gimnázium diákjai jönnek látogatóba, aki zenél, hozza a hangszerét, s talán lesznek, akik hétvégeken eljönnek a közeli faluba, hogy a sétáltatásban segítsenek. A karácsonyhoz kapcsolódó szörnyű járulékok, amelyek elárasztják Budapestet és a városokat, itt hiányoznak. Valóban szép, meghitt, lélekben - nem pedig bóvlifogyasztásban licitáló - ünnep készül, s ilyenkor elgondolkodik az ember: milyen csodálatos ajándékot kaptunk attól, aki karácsonykor születik. "És milyen ajándék - tűnődik az igazgató -, ha én adhatok másoknak: segítséget, szeretetet. Abban a helyzetben lenni, hogy másoknak adhassunk: ez már önmagában ajándék. Mert a mi ellátottjaink nincsenek ebben a helyzetben. Illetve: szeretetet adni ők is tudnak, s adnak is, de nem úgy, mint ahogyan mi. Ha valaki akár csak három napot együtt él a fogyatékosokkal, olyan fölismerésekre juthat, amelyek után boldogabb emberként él tovább. Megéli a megajándékozottságot. Mert fölteheti a kérdést: én, az egészséges, miért vagyok elkényeztetve? Elmer István Fotó: Cser István Radnai Bertalan igazgató: Kaposvári ifjúsági hittanosként hallottam arról, hogy a katolikus egyház új, nagyszerű vállalkozásba kezdhetett: engedélyt kapott súlyos fogyatékos fiatalok nevelésére és gondozására. 1982-ben két intézet megnyitására készültek: a vak gyermekeknek jött létre a Szent Anna Otthon, illetve az ipolytölgyesi otthon építése kezdődött el. Az egykori plébániaépület végében elbontották az istállót, s új részt építettek. Nyári programunk volt, hogy eljöttünk ide egy hétre, segítettünk a munkában. Ennyi elég is volt: 1985-ben föladtam állattenyésztő üzemmérnöki pályámat, s jelentkeztem mindenesnek Ipolytölgyesre. 1986 szeptemberéig az építkezésen dolgoztam: végeztem kőművesmunkát, anyagbeszerzést, voltam sofőr, végül gazdasági vezető lettem. 1986. szeptember 25-én nyílt meg az intézet a Katolikus Szeretetszolgálat fönntartásában.Megszerveztem az önellátó gazdaságot - növénytermesztéssel és állattartással foglalkoztunk, vágóhíd épült - , s ezt vezettem tizenkét évig. Ez a részleg később közhasznú társasággá - az Agrokaritásszá - alakult, amely ma megváltozott munkaképességűeket és fogyatékosokat foglalkoztat. 1997-ben neveztek ki igazgatónak.
|
|
|
|
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
| ||||||
