|
![]() |
||||||
![]() |
![]() |
![]() |
Hit és segítő kéz Találkozás Vecsei Miklóssal, a hajléktalanügy miniszteri biztosával Miért lesz az ember hivatásos szociálpolitikus? Milyen utat járt be Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnöke, mielőtt a hajléktalanügy miniszteri biztosa lett? Mit tesz, mit tehet most, karácsony közeledtével a szegénygondozás szakembere, akinek íróasztal, számítógép, telefon, munkatársak és talán pénz is áll a rendelkezésére, hogy szervezzen, intézkedjék azokért, akik az élet egyik legfontosabb feltételének, a lakásnak is híján vannak? E kérdésekről beszélgetünk egy fagyos decemberi délutánon, amikor a tél már megszedte első áldozatait a hajléktalan emberek közül.
A szakemberek huszonöt-harmincezerre becsülik a hajléktalanok számát, akik közül nagy hidegben sokan életveszélybe kerülnek - mondja Vecsei Miklós. Úgy véli, akkor csökkenhet az áldozatok száma, ha kevesebb hajléktalan lesz az utcán. Ez pedig nem csak pénz és szervezés kérdése. Bár a szakma a hajléktalanellátásra fordítható pénzkeret valamelyes emelésére kapott ígéretet, új program, új intézmények, a szociális szféra új jogi szabályozása is elképzelhető, mindez azonban a gazdaság függvénye. A gazdaságfüggő szolidaritás viszont nem képes helyettesíteni a lélekből fakadó együttérzést. Vecsei Miklós - a rászorultak hivatalos gondozójaként és magánemberként a mai napig önkéntes, aki, ha teheti, most is leül egy hajléktalan ember mellé az aluljáróban, hogy érezze, mennyire kevés az, amit adni tud, másképpen: a legtöbb, amit adhat, az idő, amit az elhagyottra szán - arról beszél, hogy a problémát gyökeresen megoldani sohasem lehet. A szállásnélküliek, az alkoholbetegek mindig előttünk lesznek mint jelek, s a szociálpolitikai intézkedések mellett ki-ki saját magában is keresheti a lehetséges megoldást. * * * Vecsei Miklós számára a Zugligetben kezdődtek a dolgok, Kozma Imre atyánál. Az ottani közösségben tanulták: kereszténységünk nem merülhet ki a hittanórákon való részvételben, hanem az élet minden területén meg kell jelennie. Szinte magától értetődően kezdtek járni a Baba utcai intézetbe, a vastüdőben szenvedőkhöz. Akkor még nem gondoltak intézményesülésre, ápolták a betegeket, később segélycsomagokat gyűjtöttek és raktak kamionokra. Így, szinte észrevétlenül nőttek bele egy szerveződésbe, amelyet Magyar Máltai Szeretetszolgálatként ismert meg nemcsak az ország, de a világ is. * * * Mit gondoltam tíz-tizenhárom évvel ezelőtt szegénységről, hajléktalanságról? Hogyan próbáltam segíteni? S hogyan döbbentem meg, amikor igazán közel kerültem ehhez a problémához, hogyan jöttem rá, hogy sokkal mélyebb, összetettebb, mint gondoltam? Hogyan válhat a magabiztos ember, aki "én olyan jó vagyok, hogy még a rosszakon is segítek" módon gondolkodik, egy kicsit visszafogottabb, figyelő, tanuló segítővé? - teszi fel a kérdéseket Vecsei Miklós saját magának. A legtöbben átéltük már a mély szakadékba zuhanás élményét - kezdi mindjárt a választ is -, s a segítő kézre való hiábavaló várakozás reménytelenségét. Amikor csak kapálódzik az ember, várja a segítséget, de nem jön. Aztán egyszer csak megjelenik egy kéz, és kihúz a szakadékból. Aki átélte az önmaga és mások előtti megszégyenültséget, aki tudja, hogy bármilyen erős is, mégsem saját magát húzta ki a mélységből, az valamennyire el tudja képzelni, hogy milyen, ha nincs sehol az a segítő kéz. Imre atya tanította: Ne csak arra törekedj, hogy tökéletes légy, az ember azáltal tökéletesedik, hogy szeret. Ne félj a bűnösségedtől, ne jajveszékelj, a szeretet által keresd a gyógyulást! Persze ettől még nem leszel tökéletes, legföljebb megértesz egy-két dolgot. Felfedezed annak a bizonyos kéznyújtásnak a jelentőségét. * * * Érdemes-e azon gondolkodnunk, hogyan került az utcára az a hajléktalan, hogy megérdemli-e egyáltalán a segítséget? Vecsei Miklós szerint nem kaphatunk választ ezekre a kérdésekre, csak ha már a nevén szólítjuk, néhányszor beszélgettünk vele. De általában olyankor merül föl ez a kérdés, ha az elesett ember méltatlanságát akarom bizonyítani. Ha azonban Jézusra figyelünk, láthatjuk, hogy ő nem kér semmit, mielőtt segít. Nem kérdezi, hogy "fiam, mikor voltál utoljára templomban, dolgoztál-e, figyeltél-e az iskolában?", hanem azt mondja: kelj föl, fogd az ágyadat és menj. Nem ígérteti meg már előre, hogy többet nem iszik, legfeljebb a már meggyógyítottnak mondja: többé ne vétkezz! Vecsei Miklós szerint ez a "jézusi modell" a szociális munkának, a keresztény segítésnek olyan alapmozzanata, amely nélkül nem érdemes belevágni. * * * Aki karácsony estéjén elhagyott, hajléktalan, az igazán az! Aki úgy rekesztődik ki a világból, hogy karácsonykor sincs mellette senki, az van végképp egyedül! Akár azért, mert elhagyták, akár azért, mert ő maga döntött így. Ha elfeledjük azt az értelmetlen kérdést - mondja Vecsei Miklós -, hogy hibásak-e vagy sem, mert erre úgysem kaphatunk választ, akkor kiderül, hogy a hajléktalanok száma nem olyan rettentően magas ahhoz képest, ahányan mi vagyunk. Mi, akiknek a velük kapcsolatos feladatunk talán nem is annyira reménytelen. Ugyanis nem kell mindenkinek szociális munkássá válnia, elég, ha megpróbáljuk a kidobott szemeteink között turkálóban, a templom lépcsőjén, az aluljáró mélyén rongyokba burkolózott emberben megsejteni a koldus Lázárt, akit Jézus állított elénk. Szikora József
|
![]() |
![]() |
|
![]() |
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|