Illés Sándor

Látlak, Uram!

A hátsó udvaron, a nagy akácfa alatt egyszer megkérdeztem a szomszéd Vicuskát, hogy látta-e már az Istent. És ha igen, akkor mondaná el, hogy milyen?

Még mindig emlékszem a kislány remegő, fényes szájaszélére, riadt szeplőire az orrán. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán lehajtotta a fejét, elfordult, és úgy mondta: "Persze! Éjszaka mindig látom az Istent, beszélgetek vele. Nappal a párnám alatt van. Ott őrzöm az álmokat..."

Faggattam később többször is, meséljen Róla, milyen az arca, a szeme, a haja, dörgedelmes-e a hangja, vagy szelíd imádság. De Vicuska mindig kitért az egyenes válaszadás elől.

Aztán úgy hozta az életem sora, hogy én is találkoztam vele. Megismertem, nemcsak álmaimban, mint Vicuska, de a valóságban, az életben is.

Ismerlek Uram! Találkoztam dörgő hangoddal is kint a fronton. Először azt hittem, amikor a földre borultam, hogy a világ vége szakadt rám, s Te szólítasz, remegve hunytam le a szemem, de csak a Sztálin-orgonák süvítettek. Megpróbáltam szólni én is, Hozzád imádkozni, de elfelejtettem a mamától tanult imádságok szövegét. Csak nem rám, erre a parányi, jelentéktelen féregre haragszol Uram, aki a hazáját védi? Mit vétettem ellened? És mit vétett Bakos Feri szakaszvezető, aki mellettem halt meg? Az ölembe vontam a fejét, néztem vonagló arcát, tudtam: most Veled perlekedik valahol, az eszméletlenség határán. Aztán elsimultak arcán a kínok, Te meghallgattad. Még egyszer kinyitotta a szemét. Engem látott. Rámnevetett. A hideg, jéggé fagyott szemében láttam meg az arcod. Jóságos volt. Aztán elűzted a vihart is: elhallgattak az ágyúk, nem feleseltek a géppuskák. És valami csodálatosat éreztem akkor. Azt hiszem az élet ízét!

Elképzelt körvonalaidat is láttam egyszer, amikor elült a hirtelen támadt orkán, ami a hajónkat olyan könnyedén lóbálta, akár a dióhéjat. A fehér torz tarajok ismét kékké váltak, s akkor megkönnyebbülve feltekintettem a futva menekülő viharfelhőkre, s akkor láttalak Uram, amint alakod elsuhant békességet hagyva maga nyomában. Csendesekké váltak az öblök, és az öböl felett madarak szálltak, talán azok is Téged kerestek.

Egyszer egy nagyon szomorú napon együtt láttalak a nagyapával a szekér deszkából ácsolt bakján. A nagymamát temettük, a koporsót szekérre raktuk, a nagyapa hajtotta a lovakat. Bal kezében a gyeplőt fogta, jobbjával hátranyúlt, és a koporsón nyugtatta. A szülén, mintha a halott kezét fogná. S amikor könnybe lábadt szemmel figyeltem a csendes temetési vonulást, akkor láttam, hogy a nagyapa nem egyedül ül a bakon prémes gallérú kabátjában. Valaki ül mellette láthatatlanul. Te voltál Uram, én tudom.

S egyszer hozzám is eljöttél, egy éjszaka, amikor a halállal viaskodtam a kórházi ágyon, és az orvosok már lemondtak rólam.

A mamát vártam akkor éjjel-nappal: csak még egyszer lássam, aztán a fiamat szerettem volna látni, aki már meghalt, és melletted él a felhők között, hogy szolgáljon. A feleségem ült mellettem, görcsösen kapaszkodtam a kezébe. Valami csodára vártam még, és akkor nesztelen beléptél, hosszú köntös volt rajtad, hajad tűzvörös, szemed szelíd tó tükre, tenyered hűs és simogató.

Lehet, hogy csak álom volt? Nesztelenül érkeztél, és széttárt karokkal jártál a kórtermekben, meg-megállva valamelyik ágynál. Így értél el hozzám, s azóta érzem a túlvilág illatát. És nem a paplan alatt őrzöm az arcodat, mint az álmot szokás.

A szívemben élsz. Te vagy a szeretet és a karácsonyi jászol.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu