Veres András püspök

"Nagy örömet hirdetek nektek és az egész népnek"

Advent elején halottuk a készülődésre hívó és biztató prófétai üzenetet: "Még egy nagyon kis idő, és nemde gyümölcsöskert lesz a Libanon" (Iz 29,17). Elmúlt néhány hét, és most már azért örvendezünk, hogy velünk az Isten. Őszinte sajnálat ébred bennünk ilyenkor azok iránt, akik nem tudnak együtt örülni velünk Jézus Krisztus születésének. Már csak azért is, mert a költő, Ady Endre szavai szerint a Messiás minden embernek boldogságot szokott hozni.

Karácsony nem az emlékezés, hanem a találkozás ünnepe. Nem gyermekkori, meghitt karácsonyok felidézése, még csak nem is pusztán Jézus születésére való emlékezés ez, hanem a személyes találkozás lehetősége Isten Fiával. Akit szeretünk, azzal személyesen szeretnénk találkozni. Így van ez az Istennel is. Viszont e találkozás kapcsán több kérdés is felmerülhet bennünk: Vajon miért keresi az ember az Istent? Minden emberben él az Isten utáni vágy? Lehetséges-e egyáltalán az ember számára az Istennel való találkozás? Hogy ezeket a kérdéseket megválaszolhassuk, néhány dolgot meg kell fontolnunk.

Bizonyára sokszor rácsodálkoztunk már arra, milyen kitartóan és mekkora vágyakozással várta a választott nép a megígért Megváltót. De gondolkoztunk-e már arról is, vajon miből táplálkozott ez a bizalommal teljes messiásvárás? Abból a minden ember által megtapasztalt felismerésből, hogy az ember nem élhet tartósan távol az Istentől. Mert nélküle elfonnyadunk, mint a falevél, és gonoszságaink, mint a vihar elsodornak minket (vö. Iz 64,5). Az Istentől való elszakítottság fájdalmat jelent az ember számára. Az ember nem tud ellenállni annak a belső késztetésnek, amely teremtett voltából fakadóan Isten felé űzi. De nemcsak az ember vágyódik Isten után, hanem Isten is keresi az embert.

Nem tudjuk kikerülni azt a kérdést sem: vajon keresi-e Istent a mai ember is? Hétköznapi tapasztalataink alapján szomorúan meg kell állapítanunk: csak kevesen. Illetve nagyon sokan keresik, de vannak, akik nem tudják, hogy őt keresik. Vágyakoznak ugyan a lelki békére, az örömre, a barátságra, a szeretetre, de nem találják, mert nem tudják, hogy előbb Istent kell megtalálniuk. Ma is igaz a népének felsóhajtása: "A bűn úr most is; gyötör is, foszt is. Sír a jó feléd." Mások ugyanakkor szeretnék elhitetni magukkal és környezetükkel, hogy nagyszerűen megvannak Isten nélkül. Csak később látják be, hogy nélküle nem lehet teljes az életük. Az ember nem tud megelégedni a résszel, a teljesre, az egészre vágyik. "Embernek lenni! Csak embernek, /- semmi egyébnek -/ De annak egésznek, épnek, / Föld-szülte Földnek / És Isten-lehelte szépnek!" (Sík Sándor)

Ma arról adnak hírt az angyalok, hogy megszületett a Megváltó, az Úr Krisztus, Dávid városában (vö. Lk 2-11). Az ő születése fölötti örömöt hirdeti ma az egyház is minden embernek. Azoknak is, akik már tudnak róla, és azoknak is, akik csak keresik őt. A szív jóságában, tisztaságában és egyszerűségében találkozhatunk vele. Aki találkozik a Gyermekkel, az még nagyobb vágyódást érez arra, hogy ezután még jobb, még tisztább legyen. Ez a találkozás nem múlik el nyomtalanul egyikünk életéből sem.

Ugyanakkor számolnunk kell azzal a ténnyel is, hogy nem mindenki fogadja el Jézust ma sem, mint akkor, kétezer évvel ezelőtt sem: "Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be" (Jn 1, 11). Isten ma is szeretettel közeledik az emberhez, de érkezése csak akkor válik találkozássá, ha az ember kész befogadni őt. Bocsánat a profán hasonlatért, de olyan ez, mint a szervátültetés. Az operáció, legyen bár minden feltétel adott a sikeres műtéthez, csak akkor lesz eredményes, ha a beteg szervezete befogadja az új szervet. Ha befogadja, akkor élet, ha nem, akkor halál vár a betegre. Jézus születése mindenki számára üdvösséget hoz, de csak azok számára lesz üdvözítő, életet adó ajándék, akik készek a vele való életre.

Isten saját utunkon közeledik hozzánk. Találkozhatunk vele, feltárja előttünk utunk célját, ráállít és elkísér bennünket az úton. Óriási kihívás és roppant felelősség mindnyájunk számára, hogy felismerjük-e Isten útjait? Minden hitből fakadó bizonyosság ellenére, néha talán ott motoszkál bennünk kicsit a kétely is: elérhetek-e Istenhez, felismerem-e őt, ha felém közeledik? Miként a költő kérdezi: "Hívtalak csengő rímeken, / Elérhetlek-e, Istenem? / Karácsonykor, mint kisgyerek, / Csengő-szóval kerestelek. (...) / Elérhetlek-e, Istenem? (...) / Mert hisszük, Uram: itt, e földön / Ami elzár, a bűnünk börtön. / De aki hisz és remél benned / A szabadságod megjelented." (Kozma László)

Már csak azért is felmerülhet bennünk a kétely, mert mindnyájunkat meghökkent az isteni kinyilatkoztatás: "Az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok" (Iz 55,8). E kijelentés igaz voltára akkor döbbenünk csak rá igazán, ha valóban rátalálunk az ő útjára. Ha Isten belép az életünkbe, akkor totálisan felforgatja azt, egészen megváltozik minden: mi magunk, a világ, a világhoz és az emberekhez való viszonyunk. Nincs többé nyugtunk, nem kényelmeskedünk, értékrendünk alapvetően megváltozik, még akkor is, ha addig is keresztényként törekedtünk élni. A saját tapasztalatunk által felismert isteni szeretet éget, űz, hogy tegyük a kötelességünk, nézzünk szembe bátran az új kihívásokkal, mert mi "új égre és új földre várunk, az igazságosság hazájára" (2Pét 3,13).

A karácsony meg tudja változtatni az életünket. Ha találkozunk Jézussal, rátalálunk a "mindennél magasztosabb útra" (1Kor 12,31), a szeretet útjára. Így gondolatainkat, szavainkat és cselekedeteinket átjárja az élő szeretet, s állandó ösztönzést fogunk érezni a tökéletesedésre. Ezért imádkozik a költő is: "Ne hagyj Uram, megülepednem, /Sem eszmében, sem kényelemben. / Ne tűrj megállni az ostoba van-nál, / S nem vágyni többre kis mái magamnál." (Sík Sándor)

Adja meg Isten ezen a karácsonyon mindnyájunknak a találkozás örömét! E találkozás békéje kísérje életünket az új esztendőben is!

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu