A tenger és a csepp

Néhány esztendeje rendkívüli élményben volt részem. Egy autóbusznyian - lehettünk vagy harmincan - kajakokkal és kenukkal Görögországban, Nauplionnál tengerre szálltunk, s a törékeny lélekvesztőkkel egy hónapon át lapátoltunk szigettől szigetig a levantei világban. Többnyire ismeretlen emberek, de mindmegannyi megszállott, verődtünk össze erre a kalandra. Vizes emberek, a vizes emberek markáns arcával és lelkével. Amikor a hajó elszakad a parttól, s csak a csobbanás marad, a lapát surrogása, a hullámok csattanása, mintha egy másik világba költözne a vándor. S mintha a dimenziók is megváltoznának, de a viszonyok mindenképpen. Az ember önmagához, emlékeihez való viszonya. Talán ennek tudható be az a beszélgetés is, amely immár sok esztendeje hangzott el, valahol Dokos, a lakatlan sziget csúcsa körül, amikor egyik társammal - talán negyvenesztendős lehetett akkor - kihajóztunk, hogy felderítsük, találunk-e alkalmasabb táborhelyet az éjszakára, mint ahol megtelepedtünk...

Amint haladtunk előre - hosszú volt az út, bár a menetrendszerűen érkező délutáni szélvihar, amely járhatatlanná korbácsolta a vizet, estére már elnyugodott, a tenger kifeszült -, a sziklák egyre hatalmasabbakká váltak, riasztóan magasodtak. A kenu törékenysége megremegtetett: egyetlen pillanat, egyetlen rajtam kívül álló akarat, s odaveszek. Mintha láttam volna a görög istenek ünnepélyes ólálkodását.

De lapátoltam tovább. Egészen a sziget fokáig, ahol már több tíz méter magas függőleges sziklafal zuhant alá. Sehol egy kapaszkodó, sehol tenyérnyi hely, ahol kiköthetnék. Másutt pedig mindenfelé, a végtelen.

Hosszan beszélgettem a velem tartó férfival. S ebben a világban olyan gondolatok, olyan szavak buktak elő, amelyek a parton talán soha nem születhettek volna meg, s amely beszélgetés - beszélgetés, sokkal inkább vallomás - emlékét azóta is magamban őrzöm. De úgy gondolom, most jött el az ideje, hogy beszámoljak róla. Mint egy gyülekező csepp, amely sokáig remeg, s egyszer csak eléri önmaga határait és alázuhan. Azok a szavak is mára teltek el, most jött el az idejük...

Apám hiánya ott ült közöttünk. Azt álmodtam, hogy odaállok édesanyám elé, és azt mondom neki felszegett, büszke fejjel, hiszen nem akárkinek jut eszébe efféléket mondani: amivel csapdát állíthatok, amivel sarokba szoríthatom anyámat, amivel nem engedem, hogy kibújjék a válasz alól, még véletlenül sem, hohó, nem egykönnyű elmenekülni a válasz elől.

Egyszóval, miközben titokban édesanyám arcát figyeltem, titokban, lopva, a hatás kedvéért, amit majd elérek, röviden odavágtam: - Nem foglak addig szeretni, ameddig nekem is nem lesz apukám!

Erre anyukám sírni kezdett, én pedig éktelenül büszke voltam magamra, hogy most igazán megmondtam a magamét. Végre sikeresen kiböktem, ami évek óta nyomta a szívemet.

Mondom, anyukám sírni kezdett, én pedig, akár egy győztes hadvezér, diadalittasan tekintettem magam elé.

Álmomban mindez így történt. A valóságban - mert felébredtem a langyosságra - az történt, hogy bepisiltem. Kicsit csípett, de azután megszoktam. Akkor újra elaludtam, de azon az éjszakán már nem álmodtam többet.

Édesapámat akkor már rég eltemettük, február legutolján, huszonkilencedikén. Ez a dátum a jövőben mindig kapóra jött nekem, mert én soha nem tévesztettem el, hogy mely években írunk huszonkilenc napot februárban. Volt úgy, hogy az iskolában egyedül én tudtam kiszámítani a szökőéveket. Nem volt nehéz feladat, legalábbis számomra nem, gyerekjáték az egész, ezerkilencszázötvenhathoz mindig csak négy évet kellett hozzáadnom vagy elvennem, és máris kész az eredmény.

No, persze, nekem könnyű volt. Nem mindenkinek temetik az édesapját február huszonkilencedikén.

Az a férfi, ott az Égei-tengeren, én magam voltam.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu