A legfontosabb - ami sosem elég

(Családregény)

Ez egy rendhagyó, önmagát író cikk lesz. A saját történetét mondja el. Amikor ez a lapszám "terveződött" - benne ezzel a családi melléklettel -, mondtam a feleségemnek, hogy szükségem lesz a segítségére. (Nem a szokásos módon, hogy ha ráér, keressen ki egy-két idézetet, találjon valami jó fotót, vagy hogy végül olvassa el, amit írtam, és a véleményét azzal a tőle elvárható, a hajdani - nem a mostani, á, dehogy - kommunista zsargonban sűrűn emlegetett "kérlelhetetlen proletár őszinteséggel" közölje velem.) Nem, másféle segítségre lesz szükségem - mondtam. Arról kell írnom, hogy mennyi időt tölt otthon a férj. Feleségem bólogatott, aztán eltűnt: valamelyik gyereknek valamilyen ügyében-bajában segítendő, netán a legsürgősebben elvégezni való házimunkák bőséges kínálatából választott magának. Aztán - kívülről - záródott utánam az ajtó, még el kellett szaladnom valamilyen fontos ügyben.

"A papa fontos ember", mondta egyszer, sok évvel ezelőtt a fiam az óvodában, az óvónő vissza is mondta ezt nekem, amikor egyszer - éppen ráértem volt - én mentem a gyerekért, "merthogy nem sokat van velük..., mondta Ambruska", a fiatal óvónő elnézően csóválta a fejét, "apuka, apuka...", én zavartan vigyorogtam - régen volt.

Akármilyen régen is volt (nagyjából tizenkét éve), azóta a papa mintha még fontosabb lett volna - feltéve, hogy az otthontól távol töltött idő a fontosság mércéje. Nekem a saját fontosságomról elsősorban a súlyom jut eszembe (1 font = 0,4536 kilogramm), szóval igencsak fontos ember vagyok, a további fontos(k)odást a havonta látogatott doktornő is "erőst nem ajánlja".

Szóval fontos papa kérte a mindkét említett mércével mérve kevésbé fontos mamát (többet van otthon, és szerencsére a súlya sem közelít az enyémhez), segítsen: vagyis meséljen arról, mennyit van otthon a férj(e).

Késő este, ne szépítgessük, éjszaka értem haza - de az ügy, egy interjú, valóban fontos volt. Csendesen nyitom az ajtót, halkan lépdelek végig az előszobán, a gyerekek szobáiból békés szuszogás hallatszik, és meghitten duruzsol a hűtőszekrény. A mi szobánkban mélyre hajtom az íróasztali lámpán az ernyőt, mielőtt felkapcsolnám, vakon megy ez, nagy gyakorlatom van benne. Az asztalon egy fehér papír, rajta egy szó és a jobb sarokban egy nyíl, vagyis hogy fordíts. "Keveset". Bambán nézem, mi lehet ez? Végre eszembe jut: válasz a kérdésemre, hogy mennyi időt tölt otthon a férj. Gyorsan fordítok, szembesüljünk akkor a teljes valósággal, a papír hátoldalán pedig azt olvasom: "Ha kétszer ennyit, az is kevés volna."

Feleségem tapintatos, de őszinte asszony, ritkán támad nekem, de ha megkérdezem, nem marad adós a válasszal. Most is megkaptam. Leülök, elolvasom még egyszer-kétszer, mint a számomra fontos olvasmányokat. Mert ebben a kora nyári éjszakában, az asztali lámpa fényében az az érzés tör rám, hogy egy családregényt olvasok. A miénket. Pilinszky Jánostól tanultam - áldassék az emléke -, hogy egy írásmű csakis önmagához képest lehet hosszú vagy rövid, vagyis terjengős vagy összecsapott. "Egy jó szonett nem rövidebb, mint a háború és béke", mondta a drága János, és alighanem igaza volt.

Feleségem két mondata a hermetikus művészet csúcsteljesítménye. Két mondatba össze tudta sűríteni öttagú családunk életének egyik legsúlyosabb problémáját. Nem veszett el a részletekben, nem sorolta tizenhét év sok száz vagy sok ezer esetét, amikor Ágin kitört az allergia és majdnem megfulladt, amikor Ambrusnak nem ment a német, amikor Mogyorónak eltört a karja, amikor Nagymamát mentővel kellett kórházba vinni, amikor én úgy éreztem, hogy nem bírom tovább - nem, ezt biztosan kihúzta volna -, akkor te nem voltál itthon.És voltak születésnapok és házassági évfordulók, rokonok látogatásai és különféle mesteremberek inváziói: gázszerelés, csőtörés és annyi minden más, és te nem voltál itthon. Tudom, többnyire nem a magad szórakozására, tudom, többnyire valóban dolgoztál, tudom, a családodért dolgoztál. Pénzt is hoztál haza, ami persze villámgyorsan elfogyott. Tudom, hogy értünk... De nem lehetne esetleg kicsit kevesebbet értünk, és többet velünk? Én már aludni fogok, mikor megjössz, és elolvasod a válaszomat a kérdésedre, de mikor fogjuk ezt megbeszélni? Mikor lesz ránk legalább feleannyi időd, mint a munkádra? Mikor? Mikor?

Az igazán jó írásművekben nincs minden leírva. A jól megválasztott mondatok közé a figyelmes olvasó "odaolvassa" a le nem írtakat is. Mert ott vannak azok. Tudom, értek valamit hozzá, ez a munkám... (Már megint a munkám...)

Ülök az asztalomnál, olvasom feleségem két mondatát. Mint segítséget ehhez a cikkhez, és mint egy fájdalmasan felkavaró családregényt.

És elhatározom, hogy holnap a lehető leggyorsabban megírom a cikket, és jövök haza. Mert tényleg az egyik legfontosabb jele és mértéke a szeretetnek az odaadott idő. Ha ezt fukarul mérem, beszélhetek, amit akarok...

Szóval holnap estefelé rohanok haza. Ajaj, holnap készítjük a családi mellékletet. Akkor holnapután. Remélem, holnapután...

Kipke Tamás

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu