"Na, Jézus segíts, gyí!"

Takács Nándor püspök - az apáról

Mindenkinek van édesapja. Kinek ilyen, kinek olyan. Van, aki büszke rá, van, aki kevésbé. Nem mi választjuk meg szüleinket. Jó esetben életre szóló, döntő befolyással van ránk. Támaszunk marad akkor is, amikor már csak a sírjukat kereshetjük fel. Takács Nándor székesfehérvári püspök fájdalmasan korán, tízéves korában vesztette el édesapját. Legalábbis a szó első értelmében. Az apa emléke, példája azonban elevenen él benne, és értékes fogódzó pontjai maradtak idős korára is. A püspököt a mai magyar férfiakról, apákról, a papi és szerzetesi hivatások választásában betöltött szerepükről, valamint saját édesapjáról kérdeztük.

Tudjuk, milyen lenne az ideális édesapa, és azt is tudjuk, hogy milyenek a valóságos, a "reális" apák napjainkban. A távolság általában igen nagy a kettő között. Sajnos elég ritka manapság, hogy az apa legyen a példaképe egy gyermeknek. S az is ritka, hogy a papi, szerzetesi hivatások választásában az apák közvetlenül vagy közvetve segítenék gyermeküket. Az a tapasztalatom, hogy a papságra jelentkező fiataljaink életében, pálya- illetve hivatásválasztásában nem az édesapáknak van döntő szerepe. Az ébredező hivatás inkább az édesanyáknál talál megértésre, támogatásra.

Ma Magyarországon az anyák nagyobb hatással vannak gyermekeikre, mint az apák. És ez baj. A Szentírás tanulmányozása világosan mutatja, hogy kezdettől fogva a családfő, a férfi volt a család lelki mozgatója. Amit a zsidó hívő közösségek ma is őriznek. Amikor egyik alkalommal a Szentföldön jártam - éppen újév napja volt -, a szállodánkban egy népes családra figyeltem fel, ők ott ünnepeltek. Egy nagy szakállú nagypapa vagy ükpapa ült az asztalfőn, és a gyerekek kérdezték életről, halálról, Istenről - s ő válaszolt. Megrendítő volt látni az ősi példákból ismert "ószövetségi" jelenetet. A másik elgondolkodtató tapasztalatom Lengyelországhoz kötődik. Mindig rácsodálkozom arra, hogy a lengyel zarándoknépnek, a templomjáróknak több mint ötven százaléka férfi. Nálunk ezzel szemben a férfiak aránya jó, ha eléri a tíz százalékot.

Mintha a magyar férfiember nem szeretné kimutatni, nem szeretné megmutatni a vallásosságát. Nálunk a gyóntatószék előtt inkább az aszszonynépek sorakoznak, Lengyelországban, a zarándokhelyeken pedig inkább férfiak. Mintha nálunk a vallás az asszonyok dolga lenne, és a gyerekeké. A férfi kihúzza magát. Ez egy ferde szemléletből következik. Nagyon fontos lenne nálunk megerősíteni a családfő liturgikus és nevelői szerepét.

A férfiak mifelénk kicsit szégyenlősebbek. Az okokat nem tudom, pedig sokat Vajon honnét a férfiak ilyen visszafogottsága? A templomban nem mernek énekelni, felolvasni, általában "szerepelni". A papságra jelentkező fiataloknál is azt tapasztalom, hogy az édesanya, a nagymama van inkább hatással választásukra, nem a "férfi vonal".

Pedig az lenne az egészséges, ha az édesapák bátrabban vállalnák hitüket. Isten gondolatában ott van, hogy a férfiember járjon elöl. Nem a büszke mellveregetésben, hanem a munkában, a szolgálatban, a példamutatásban. Azért látok reményre okot adó jelenségeket is. Mintha elkezdődött volna a felnőtt férfiak öntudatra ébredésének korszaka. Ezt a folyamatot erősítenünk kell. Az egyébként bátrabbnak tartott nem tagjait bátorítanunk kell: segítenünk kell nekik, hogy "ne féljenek"...

Feladatra épített pedagógiával lehet a férfiakat megmozgatni, öntudatra ébreszteni. Az egyházon belül tennivalót kell adni nekik. Nem megy gyorsan, különösen faluhelyen nem. Ott a férfiak az én gyermekkoromban is sokkal szemérmesebbek voltak, mint az asszonyok. A férfiúi szemérem nagyon tiszteletre méltó dolog, de egyúttal azt is jelentette náluk, hogy nem mernek igazában a közösség előtt szerepelni, megszólalni, tevékenykedni. Ez lassan-lassan oldódik. Merem hinni, hogy a mi egyházközségeinkben is a férfi nemzedék egyre gyarapszik. Nem mindegy, hogy a papi vagy szerzetesi hivatás gondozásában vagy keletkezésében - Isten kegyelme mellett - honnan kapják a támaszt a gyerekek. Ha azt látják, hogy az édesapa is részt vesz a liturgiában, az nagyon sokat számít.

Emlékszem, milyen büszke voltam anyai nagyszüleimre, akik mindennapi áldozók voltak. A szüleim "csak" havi gyónók, áldozók voltak, akkoriban valahogy az ő korosztályukban ez volt a szokás, de mindig ott voltak a templomban. Nekem, gyermeknek ez nagyon jó érzés volt.

Édesapámtól soha de soha durva, káromló szót nem hallottam. Vasárnaponként együtt mentünk a templomba, s ő minden első vasárnap áldozott. Le nem feküdt anélkül, hogy csendesen ne imádkozott volna. Étkezést nem kezdtünk és nem fejeztünk be imádság nélkül. Amikor befogta a lovakat, és felült a bakra, el nem indult anélkül, hogy azt ne mondta volna, ostornyéllel a kezében, keresztet vetve, "na Jézus segíts, gyí".

Édesapám nagyon korán, tízéves koromban meghalt. Kis faluban éltünk, Rábacsanakon. Sajnos egyetlen fénykép sem maradt róla. De emléke minden felvételnél elevenebben él bennem.

A szeplőtelen fogantatás dogmája kihirdetésének századik évfordulóján, 1954-ben az ünnepre összegyűltek a kis faluból indult papi hivatások, heten voltunk akkor. Ma már csak én élek közülük. S én vagyok az utolsó - legalábbis a mai napig -, aki Rábacsanakról indult az Úr szőlőjébe. Hivatásomért köszönettel tartozom az édesapámnak is. És annak is, aki nekem ilyen édesapát adott.

Sz. Cs.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu