A lámer apa

Bitóczy János úgy gondolta, hogy amikor fia eléri az ifjúkort, hoszszúkat sétál majd vele, s beszélgetnek - mint mondani szokás - az élet dolgairól. Azt is elgondolta magában, vajon milyen életpályához vonzódik leginkább a fia. Rövidesen azonban rá kellett ébrednie, hogy sokkal inkább a maga vágyait fogalmazta meg, semmint a fia törekvéseit. Ezért azután abbahagyta fejtegetését a vacsoraasztalnál arról, hogy az elkövetkezendő évtizedek két legfontosabb tudományterülete a mikrobiológia és a számítástechnika, de a fia már ilyenkor ingerülten vágott közbe: a számítástechnika ostoba gépütögetés, a lámerek világa.

Bitóczy lassanként megismerte fia nemzedékének zsargonkifejezéseit: lámer. Sejtette, hogy a hozzá nem értő emberre mondják. Én is lámer vagyok? - kérdezte. - Ha ilyen módon közelíted meg, akkor mások annak tartanak. Én persze nem -, s a fiú elmagyarázta, hogy az informatika egy önmagát napjainkban fölépítő tudomány, ezért nincsenek tudományosan kidolgozott, biztos határai, axiómái, minden új gondolat maga válik tudománynyá. - A te korodbeliek a matematika felől közelítik meg az informatikát, s ebben tévednek: megerőszakolják a jövőt. Matematikai formulákat erőltetnek arra, ami nem matematika.

Ennél a pontnál általában összevesztek. Szóval azt állítod, kérdezte az apa, hogy az egyetemi tanárok mind hülyék, akik ezen a területen működnek? Nem hülyék, csakhogy ők másról beszélnek, mint ami a valódi informatika világa. Nem informatikusok, hanem alkalmazott vagy programozó matematikusok. S az egészen más. - Na, nekem ebből elég! - állt föl a gyerek, s félbehagyta a vacsorát.

- Ülj vissza, azonnal ülj vissza - hörögte Bitóczy minden egyes alkalommal -, a vacsorának akkor van vége, ha azt mondom, hogy befejeztük. - S arra gondolt, az egész napi hivatali fáradtság után semmi szüksége az ádáz hadakozásra. Szeretne leülni a televízió elé, vagy elővenni egy könyvet, amelybe azután szépen belealudhat, s nem bosszantja magát azzal, hogy a felesége immár megint cserben hagyta.

Amikor a gyerekről esik szó, az asszony mindig annak pártjára áll. Bitóczy legalábbis így érezte. Sokszor észrevette, hogy amikor a fiához szól, az asszony összekacsint Jánoskával: hagyd rá apádra, hiszen tudod, milyen...!

Az apa később hiába igyekezett visszapörgetni az eseményeket, nem sikerült rátalálnia a folyamat kezdetére. Eleinte nem akadt fönn rajta, de egyszer csak azon kapta magát, hogy amikor estefelé hazatért, s az ajtón belépve első kérdése az volt: a gyerek? - mindig azt a választ kapta, nincs otthon.

- Mikor jön haza? - kérdezte, mire az asszony meglehetős közömbösséggel válaszolta: nem tudom. Hogyhogy nem tudod, csattant föl a férfi, hát ki engedte el? Talán én?

- Nagyfiú, nem gondolhatod, hogy mindig itt fog ülni a szobájában - vetette oda az asszony. - Nem mindig, de tegnap sem volt itthon. S ha jól emlékszem, tegnapelőtt sem.

- Neki is kell egy kis kikapcsolódás - mondta az asszony a konyhából, bosszús hangon. - Mit tudsz a mai világról? Nem úgy vannak a dolgok, mint a te idődben.

- Csak ezt az ostobaságot ne kellene hallanom! - csattant föl Bitóczy. - Meghülyített benneteket ez a világ. És tanult egyáltalán? Ha jól tudom, idén érettségizik, de időtlen idők óta nem látom, hogy egyetlen könyvet is a kezébe vett volna.

- Tanult! - mordult az aszszony.

- Tanult? Neked sincs fogalmad arról, mi a tanulás. Elevickéltél egy diplomáig, ennyi volt az egész. Amit Jánoska művel... Nemhogy sehová nem veszik föl, de még az érettségin is megbukik.

- Nem szégyelled magad - torzult el az asszony tekintete -, így beszélsz a saját gyerekedről? Nem bízol benne!

- Én nem bízom?! Hát ez meg miféle hang? - zihált a férfi. - Éppenséggel én tudom, milyen ocsmány világban élünk, s ebben kell a gyereknek megtalálnia a helyét. Nem érdekel, hogy milyen pályát választ, csak találja meg benne a boldogságát. S ez egyben azt is jelenti, hogy meg tudjon élni belőle.

- Miért nem neki mondod el ezt a sok bölcsességet? - folytatta az asszony a veszekedést.

- Megmondanám, de napok óta, sőt lassan hetek óta nem tudok beszélni vele. Amikor elmegyek, még alszik - egyáltalán, jár még iskolába? -, amikor hazaérek, nincs itthon. Mikor jön?! Számtalan alkalommal a lelkére kötöttem, hogy állapodjunk meg időpontokban. Ha tíz óra, akkor az legyen tíz óra, és ne negyed tizenegy. Nagyon jól tudjátok, hogy addig képtelen vagyok elaludni, amíg nincs itthon. Miért csinálja ezt velem? Ezt az egyetlen dolgot kértem: közölje, mikorra ér haza. Miért kell kikészítenetek engem?!

- Mi ez a többes szám? - horkant föl a felesége. - Mi készítünk ki téged? Ha látnád magad, mennyire ódivatú vagy. Fogalmad sincs arról, milyen a fiad, milyen világban él. Ne csodálkozz rajta, ha kinevet.

- Nem érdekel! Azt szeretném tudni, mikorra ér haza. Elmúlt már tizenegy óra, és sehol. Miért nem lehet megérteni, hogy fáradt vagyok, végre szeretnék lefeküdni, de közben kalimpál a szívem?! Azt akarjátok, hogy itt pusztuljak el infarktusban, mert nem lehet betartani a legegyszerűbb szabályt?! Fölhívom a mobiltelefonján.

Az apa dühösen csapta vissza a kagylót: - Mi a fenének vetted neki a telefont, ha kikapcsolja? Szándékosan kikapcsolja, hogy az a hülye apja még véletlenül se tudja utolérni, s megkérdezhesse drágalátos fiacskáját éjfélkor - amikor másnap reggel állítólag iskolába kell mennie -, hogy mikor méltóztatik hazajönni. Két nagy frászt lekeverni neki, attól majd észre tér...

- Azt próbáld meg! - sikoltott az asszony. - Ha megteszed, olyat cselekszel, ami visszavonhatatlan következményekkel jár!

- Ne fenyegess! Hagyjatok békén! - A férfi már könyörgőre fogta - aludni szeretnék, de amíg nincs itthon, minden zajra figyelek, képtelen vagyok álomba merülni. Miért nem lehet ezt a legegyszerűbb dolgot megérteni? De hogy húzzam az igát, az természetes!

Végre fél egy után, amikor Bitóczy már a rendőrséget, a mentőket akarta hívni - véleménye szerint ebben a városban sötétedés után a legnagyobb istenkísértés kilépni az utcára -, megszólalt a kaputelefon. - Megjött, végre megjött! - szakadt ki a melléből, mire az asszony hosszú idő után lenézően vetette oda: - Ezért kellett ezt a hisztériát csinálni? Most pedig menj be a szobádba, a gyerek ne lásson ilyen feldúlt állapotban...

- Hogy ne lásson? Tisztázzuk a dolgokat!

- Meg ne próbálj hozzászólni! - hessentette vissza a felesége, és az orra előtt rácsukta az előszobába vezető ajtót. - Örülj, hogy itthon van. Most már aludhatsz...

Bitóczy nem tudott mozdulni. Arca szinte hozzáért az ajtófélfához. Mit tegyen? Legszívesebben elsírta volna magát. Odakintről közben azt hallotta: - Hát megjöttél, drága kisfiam? Nem, dehogy jöttél későn. És jól érezted magad? Jól van, gyere, egyél valamit. Mire van gusztusod, mit készítsek?

Bitóczy visszafordult az ajtótól. Lámer vagyok, nézett végig magán: fürdőköpenyének a szálai szerencsétlenül lógtak alá, mintha csak csámpás papucsa felé igyekeznének. A köntöst le sem vetette magáról, úgy dőlt végig az ágyon, s legnagyobb kívánságaként azt remélte, hogy végre el tudjon aludni.

Elmer István

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu