Hiába szeretem...

Zoltán ötvenedik születésnapját úgy ünnepelte meg, hogy megszületett a kisfia. A gyermek anyja az első házasságából származó kisebbik leányának volt osztálytársnője. Zoltán ritkuló haját hátul varkocsba fogta össze, a gyerek születése előtt rohammunkában felújította a házat. Nem egészen, hanem csak valamennyire: újra lakkozta a padlót, korszerűsítette a fűtést. Mert a régi épületen rengeteg tennivalója lenne, de sosincs rá elegendő pénze, hogy egyszer végre minden rendben legyen. Talán már le is mondott erről. Örül, hogy a ház megvan. Édesanyjától örökölte, mert korábbi két házasságából a legszükségesebb ruhadarabokkal és könyvekkel távozott.

Zoltán úgy érezte, annak is örülnie kell, hogy véget ért a kínos kapcsolat. Már minden csak romlik körülöttünk, mondta a feleségének, de sokkal később közeli barátjának tudott beszélni arról, amikor ültek a Pest környéki falusi ház udvarán, s Zoltán kedvenceit, az ékszerteknősök életét figyelték a kerti rezervátumban, hogy milyen lelkifurdalás gyötri.

Talán alkalmatlan vagyok a házaséletre? - tűnődött Zoltán. - Látod, képtelen vagyok egy idő után bárkivel együtt élni. Hiába szeretem a másikat, egyszer csak azt érzem, hogy untat vagy idegesít. A látszat kedvéért, formalitásból vagy lustaságból senkivel nem vagyok hajlandó együtt élni. Alkalmatlan lennék a családi életre? De egyedül sem tudok megmaradni. Akkor is unatkozom vagy pedig félek. Mit tegyek?

Egyikük sem szólt hosszú ideig, a barát tudta, fölösleges lenne valami közhelyszerű ostobaságot mondania. Egyébként sem szerette a lelkizést, s ha most belekezd valamiféle magyarázgató, vigasztaló fejtegetésbe, szavaival beleragad abba a rózsaszín masszába, amelyről úgy vélte, a nők nagyon is szeretik, de a férfiember számára elviselhetetlen terhet jelent. Ehelyett inkább ezzel törte meg a hallgatást:

- Nem vagy már fiatal...

- Megöregedtem. Tudom én jól. Margó pedig huszonhat éves. Nem nevetséges, hogy az egyetemen az én kutatásaimból írta a diplomamunkáját?

- Apukának szólított az imént...

- Nehéz élete volt. És ha az apjának is kell lennem? Miért, annyira elképzelhetetlen, hogy egyszerre férj és apa is legyen valaki?

- Talán csak szokatlan. S ez a helyzet bizonyos kérdéseket vet föl...

- Ismerem, hogyne ismerném őket: a fiatal nő apapótlékot keres az idősödő férjben, az elveszített vagy soha nem volt biztonságot. Azután a korkülönbség. Ő még csak ötven lesz, amikor én már a nyolcvanhoz közelítek. Ha egyáltalán megérem, napi két doboz cigarettával. Az óvodában és az iskolában pedig megkérdik: ugye a nagypapa jött a kisgyerekért? Azután az eltérő érdeklődés. Valóban: én már nem kívánkozom diszkóba, sem a Pepsi-szigetre. De...

A barát kimondatlanul is tudta a folytatást, hiszen meggyőződhetett róla: Zoltán szereti Margót. S a leány milyen szeretettel simította végig Zoltán izzadt homlokát, amikor az udvarról betért a konyhába, s leült az asztalhoz, hogy apró színes fémbögréjéből (szeretnivaló ragaszkodásai vannak) megigya a következő kávéját. Mit csináltál, kérdezte, mire a férfi huncutos mosollyal válaszolta: vitézkedtem egy kicsit.

Máskor, amikor előzetes bejelentés nélkül állított be a barát hozzájuk (megtehette, oly közeli a kapcsolatuk), Zoltán helyett Margó nyitott ajtót:

- A fürdőszobában van. A kicsit fürdeti.

Nekem ebben már rutinom van, került elő vagy húsz perccel később, feltűrt ingujjban. Szeretem érezni azt a törékeny testet a tenyeremben.

- Olyan ez a fiú, mint egy aranyos mackó! - nézte a barátja, tizennégy esztendős koruk óta ismerték egymást, s a mozdulatok, de még az arcvonások és a kopaszodó homlok is változatlan maradtak az ő szemükben az eltelt évtizedek alatt.

- És mit szóltak a nagy leányok?

- Szeretik a testvérüket. S nekem ez a legfontosabb. Hogy látom az arcukon az őszinte ragaszkodást. Ha van lelkifurdalásom (mert, mit tagadjam, van), ez oldja. Egyébként pedig: az vesse rám az első követ...

(ei)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu