"Visszahódítottuk Krisztusnak a bányavidéket"

Farkas Attila aranymisés

A budapesti Szent István-bazilikában június 9-én mutatta be aranymiséjét Farkas Attila érseki tanácsos, az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ igazgatója.

- Mi volt a legemlékezetesebb ebben az ötven évben? A kezdet és a vég. És ami közte történt. Misztikusnak mondható élményhez kapcsolódik a hivatás elfogadása: 1947 kora őszén. A pesti Király utca elején álltam, és Krisztus arcát láttam magam előtt, aki azt kérdezte tőlem: te is el akarsz hagyni? Nem, én veled maradok, Uram. Hát ez volt a kezdet. És a vég: hogy megérhettem ezt a napot, az aranymisét. Szerettem volna megérni az ezredfordulót és az ötvenéves papi jubileumot. Istené a hála és a dicsőség.

1929-ben születtem, háromhetes csecsemő koromban elveszítettem az édesanyámat. Árvaházban nőttem fel, de nagyszüleim a közelemben voltak, szeretetükkel igyekeztek pótolni, ami persze pótolhatatlan. Engem még a régi világ nevelt: keresztény és hazafias szellemben. A Regnum Marianum közösségéhez tartoztam: ott fogant meg bennem a papi hivatás is. A háború végét, az ostrom idejét a nagyszüleimnél töltöttem Budán: még majdnem gyerekfejjel láttam az égő várat, hallottam a haldoklók hörgését. Másodéves voltam az esztergomi szemináriumban, amikor Mindszenty bíboros urat letartóztatták, a kápolnában imádkoztunk érte, de azt hiszem, ő volt az, aki a szenvedéseivel együtt többet imádkozott - értünk. 1952-ben, pünkösd nyolcadának szombatján szenteltek pappá. "Tűzbe dobtál, vízbe vetettél, mégis tágasságra vezettél" - mondhatnám a zsoltárossal. Esztergom, Tokod-altáró, Ásványráró, Kemence voltak első papi állomáshelyeim, olyan kiváló plébánosok mellett, akik közül az egyik Dachauból, a másik a váci börtönből és kényszermunkából tért vissza. Nagyon sokat köszönhetek nekik. 1956-ot Tokod faluban éltem meg, plébánosommal sikerült viszszatartanunk az embereket mindenféle bosszúállástól, ugyanakkor "visszahódítottuk Krisztusnak a bányavidéket": szekéren vittünk ki oltárokat az üveggyárba, Annavölgybe, Ebszőnybányára az iskolába: ezek közül két helyen ma is működik misézőhely. Maradandó volt a "honfoglalás". Újra Esztergom: a Keresztény Múzeumba kerülve láttam: az ifjúság nevelésének óriási lehetősége ez a kincsestár. Itt ért a II. vatikáni zsinat: hatalmas reménységgel éltük meg XXIII. János pápa ablaknyitásait. A vízivárosi templomban több mint száz gyereket tanítottam hittanra: papi életem hőskora volt ez az időszak. 1970-ben el kellett hagynom a várost: akkor már tevékenykedtem az egyházművészeti és műemléki tanácsban. Budapesten az Országos Katolikus Gyűjteményi Központban dolgoztam tovább, és a bazilikában folytattam a lelkipásztori munkát. Az ország szentélyében, Szent István közelében. Itt érhettem meg 1990-ben a magyar szabadság újjászületését, majd az ezredfordulót, és itt mutattam be most az aranymisémet. A zsúfolt templom, a rengeteg ismerős arc, az aranymisés áldásért sorban állók sokasága a hála érzését növelte bennem, meg a kötelességérzetet: tovább szolgálni az Isten országának ügyét. Amíg szükség van rám.

(k.t.)

Fotó: Mudrák Attila

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu