Illés Sándor

A szarajevói csarsija

Enyhe szédülést és mámoros zsibbadást éreztem a régi piactéren. A temetőből ballagtam vissza, apám sírjától, útba ejtettem a régi iskolát is, és így jutottam végül a piactérre. Szinte hangosan doromboltak bennem a régi emlékek.

Nagyapa kezét fogva jártam itt valaha, később a mamának is segítettem kihordani az eladásra szánt baromfit és tojást. Néhány napos látogatásra érkeztem most haza, és a véletlen vetett a piactérre. Szomorúan állapítottam meg, hogy ez már nem az a régi temerini piac, ami olyan elevenen él bennem.

Emlékszem, milyen nagy figyelemmel hallgattam mindig ámuló gyermekként a nagyapa alkudozását, nagyszerű arcjátékát, durcás elfordulását, amikor az árus utána szaladt, hogy mégis vásárlásra bírja. Már alig hallok magyar szót, szerbül folyik ma az alkudozás, dörzsölt vagányok kiáltoznak pálinkától rekedten. A nagyapa bizony itt már nem nagyon tudna érvényesülni, hiszen szerbül se tudott.

Ahogy hallgatóztam ott az egyik sátor mellett, egyszerre csak furcsa ötletem támadt. Mi lenne, ha alkudozni kezdenék most én, az idegen nyelvű vendég, a megszokott biztos mozdulatoktól kísérve, mintha csak most jöttem volna valamelyik tanyáról, s van egy szürke lovam, az a régi Szultán, amelyik fél szemére vak, s jobb első csülke pókos. Ezt a Szultán nevű lovat szoktam a kocsim elé fogni piaci napokon, de olykor meg is lovagolom. S mint jó gazda, íme felöltöztetem a szürkét, legyen neki is jó napja. Mindenki megfordul majd utánunk, ha végigrobogunk a temerini Fő utcán a rozoga kocsimon, magasra tartott fejjel vágtat a szürke, és lobog majd a sörénye.

A válogatós vásárló álarcával az arcomon indultam el a sátrak között, egyenesen a lószerszámárusok felé. Fitymálva nézegettem, forgattam kezemben a régi zablákat, kantárokat, nyergeket.

"Posto?" - rikkantottam szerbül, így tudakolva az árat. Az árus, egy öreg, bajszos szerb, csak foghegyről válaszolt, mint aki még idejekorán felismerte bennem, hogy tulajdonképpen csaló vagyok. Hiszen egy dinár sincs a zsebemben. Csupán játszani szeretnék, a régi időket felidézve. De olyan ez a játék, hogy belesajdul az ember szíve. Emlékeket tép fel karmaival. "És ez a kantár?!" - folytattam megszállottan a szerepjátszást, mert most már nem lehetett abbahagyni.

Magam is megdöbbentem, amikor minden szerszámnak eszembe jutott a szerb neve. Íme, itt egy heveder, ilyesmire régen fáj a fogam. Szerbül "kolan"-nak nevezik. Jól megértjük hát egymást, egyik sátorban pálinkával kínálnak, meghúzom a zöldhasú üveget. Az árus tartja a markát, de nem ütök bele.

Ugyan hová vinném az itt megvásárolt sok ócska holmit, hiszen az a ló is csak a képzeletemben él már, meg a tanya sincs meg régen. Nem akarok én vásárolni a temerini piacon semmit, csak a gyermekkoromat idézem vissza néhány percre, azt a szőke gyereket szeretném megtalálni, aki valaha voltam. Ahogy ott téblábolok a mama mellett.

Közben riadtan észreveszem a tolongásban; egy szakállas férfi követ sátorról sátorra. Figyel talán? Megszeppenek. De nyugtatgatom magam, ugyan kit érdekel egy lószerszámokra alkudozó idegen? Talán csak képzelődöm.

De nem. Mellém lép, gyengéden belém karol. "Hajde!" - hív és elindulok vele a közeli vendéglőbe. Habzó sört iszunk a lugas alatt. Csak nagy sokára szólal meg a vendéglátóm: "Tudod, testvér, én menekült bosnyák vagyok. És ahogy figyeltelek, láttam rajtad, te keresel valamit. És akkor hirtelen nekem is eszembe jutott a szarajevói csarsija. Ott nőttem fel..."

Megdöbbentem: lám, ez az ember felismert. A szívembe látott. Mert ő is a régi emlékeket kereste velem együtt. A piacon. Ő a csarsija zsivaját, én a nagyapa alkudozását.

Csevapcsicsát rendeltünk, később a tamburások is körénk sereglettek. Érzelgős bosnyák dalokat játszottak. Testvérnek szólítottuk egymást, és amikor elköszöntem tőle, megöleltem. Elhomályosult a tekintete. És akkor arra gondoltam, lám vannak még az életnek ilyen csodálatos pillanatai!...

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu