Morzsabuli

avagy apró emlékek szilveszterről

Egészen tele a templom, az időponthoz képest szokatlan módon. Az emberek még ülnek, bár az asszisztencia bevonult, a miséző pap a koncelebránsokkal a stallumban áll. A kép egy pillanatra megmerevedik, mindenki mozdulatlan, aztán, egy kondulás, majd a második, s mikor a harang egyenletes bim-bamja bezengi a környéket és a templomot, már mindenki áll és tapsol. Tapsol, mintha egy különösen jól sikerült előadás után kívánná a vasfüggöny mögül is visszahívni a színészeket.

Bár tanúja, sőt szereplője is voltam már számos templomi előadásnak, tapsoltam koncert, szavalat, színdarab, pásztorjáték és még többféle műfaj szereplőinek, még mindig furcsa számomra a taps a templomban. Arra a felszólításra pedig, amit - hogy is mondjam - egy olyan csápolós misén hallottam, hogy: "Tapsoljuk meg Jézust!", én szorosan összeteszem a kezem, nem mozdítom a világért sem, nehogy bárki a legkevésbé is tapsnak értékelhesse, amit teszek. Először is: szívesebben cselekszem belátásból, belső meggyőződésből, mint parancsra. A showmenek, műsorvezetők "nagy tapsot neki!" felszólításától is viszolygok, kinyilvánítom úgyis a tetszésemet, ha valóban tetszett! Ha meg nem, akkor nem! A huszadik század közepe táján voltak nagy, kötelező tapsolások, a tenyerek egyformán nagyot és ütemesen csattantak, akár jobbról, akár balról lépett színpadra az ünnepelt sztár. Hála Istennek, efféle élményeket csak könyvekből, a filmvászonról szereztem, máshonnan nem is szeretnék.

Azt mondják egyébként, idővel kinövi az ember ezt a kamaszos makacsságot, meg hát a parancsmegtagadásról, s annak következményeiről szóló anekdotát is ismerem, tapasztalataim is vannak e téren. S mégis. Aminek kötelező tetszeni, akkor is nehezebben tűnik szépnek, ha egyébként az. Hát még, ha nem!

Szóval nem tetszik nekem Jézus. Ó, Istenem, hát dehogynem! Vágyom rá, érzem, tudom, hogy szeret, s igyekszem magam is, legalább megérinteni köntöse szélét. Igyekszem követni őt, s boldog vagyok, ha úgy érzem: mellém szegődött az úton. Csodálattal tölt el, ha talán sikerül szeretnem valakit, akit közelembe rendelt az Úr, s csoda az is, ha el tudom fogadni a rám irányuló szeretetet. De a szív tapsától nem csattog a tenyerem. Jaj, hát persze, hogy ennek is vannak testi jelei, hogy ne volnának! "Isten előtt megállhatsz, egyenesen, emelt fővel, vagy térdre borulhatsz!" - mondta bencés osztályfőnököm. Imádkozhatsz, részese lehetsz a liturgiának. Felebarátodnak odaadhatod magad, egész életre rabja lehetsz szerelmednek. - S lelkesen megtapsolhatod egy kitűnő produkció alkotóit, egy kiemelkedő teljesítmény véghezvivőjét - teszem hozzá én.

"Más ez az éjszaka, mint a többi, meg ugyanolyan is" - mondta a mise végén plébánosunk. Más, mert véget ér, lezárul valami, s új kezdet, új remények, új lehetőségek előtt állunk. Ugyanolyan, mert a Föld, a Nap s a csillagok változatlanul járják pályájukat, az idő rendíthetetlenül halad beteljesedése felé. Mire jó a lezárás, s az új kezdet? Mire jó a változatlanság? Arra jó mindez, hogy Isten dicsőítésének, az ő imádásának alkalma legyen. Bizonyára ezt, Istennek, a bevégzés és kezdés, a létezés urának dicsőségét jelezte az a taps is, éppen éjfélkor, a mise előtt - mondta a plébánosunk.

Január elseje volt, éjjel egy óra. Megálltam egy pillanatra a templomból kifelé tóduló tömegben, visszafordultam a tabernákulum felé. Hosszú kabátujjam takarásában egymás felé fordultak kezeim, aztán lassult a mozdulat, két tenyerem összesimult, ujjaim egybekulcsolódtak. Megkönnyebbülten, felszabadultan, boldog szomorúsággal jöttem ki a templomból.

***

A mi plébániánkon is vendégeskedtek a taizéi találkozó fiataljai. Nem tudom, hányan voltak, de rekordot biztos nem döntöttünk. Az újévi éjféli misét néhányan a templom kövén, polifoamon fekve töltötték, ez nagyon aranyos, bár remélem, egyébként állni, meg térdelni is tudnak a misén. A mise után minden csoport elénekelte a maga himnuszát. Ezt imának szántuk, a mienkről tudtuk, hogy valóban az, s reméltük, hogy a szándék szerint azzá válik a templomban a többi is. A legtöbb himnusz vidámabb, bele-belekacagást is megenged, a mienk meg komoly is, szomorú is, szilveszter éjjelén is, holott jókedvről s bőségről szól, víg esztendőt óhajt. Komoly is, szomorú is, meg reményteli is, mert nem fegyverek erejétől, nagy tettek sikerétől vár jókedvet, bőséget, vígságot, hanem Istentől. Nem mondhatunk le persze - Himnuszunk sem teszi - kardról és vértről, erős, bús hadunkról, szőlővesszeink műveléséről. Hogyan várhatnánk Isten tetteit, ha mi nem tesszük a magunk dolgát?

Nem döntöttünk rekordot, az biztos, de valóban megtettük ezen az év végén, amit tehettünk? Állítólag tízezrek mulatoztak szilveszter éjszakáján az utcán - Isten éltesse őket, ha nekik az jó. A taizéi fiatalokat meg nem tudtuk befogadni, iskolák, kollégiumok bocsátották rendelkezésre termeiket az utolsó pillanatban, hogy szégyenben ne maradjunk. Vádló hangok többfelől: bezzeg a bizalom zarándokútjának korábbi állomásain! Ott minden fiatal családoknál kapott szállást. Enyhe, s olykor keményebb nyomás a lelkiismeretre: ez ennyit fogadott be, az meg annyit, hát te? Ja, hogy nálad két beteg nagymama van, meg a nagynéni is eljött vidékről? Bocs, nem tudtam. Ja, hogy te nem is szereted ezt az egészet? Hát te merészelsz mást gondolni, mint a többség? Hogy neked saját álláspontod van? Ja, hogy azért fogadtál vendégeket? De furcsa vagy...

Ez most ilyen volt, s mi éppen ilyenek vagyunk. Legyünk óvatosak a számokkal, most vádoljuk magunkat - vagy magunkon kívül mindenki mást -, hogy nem voltunk elég jó befogadók, holnap meg büszkélkedünk a népszámlálási adatok láttán, hogy mennyire vallásosak vagyunk. A magyarok sosem szerették nagyon, ami kötelező, de mindig vendégszeretők, önfeláldozók voltak önszántukból. A lengyelekkel való barátságunk egyik jele a II. világháború idején tanúsított befogadókészségünk. S ma sem akadályoznak nehézségeink, hogy segítsünk a bajbajutottakon.

A bizalom zarándokútja folytatódik, mi is folytatjuk. S reméljük, hozzá tudjuk tenni a magunkét az ezerszer megbűnhődött jövendőhöz.

Szikora József

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu