Kelemen Erzsébet

Dáma, király, ász

Arcába csapta a hideg szél a havat. Szeme megtelt apró hókristályokkal, s könnyekkel vegyülve legördült az állán. Jól tudta, ez nem Vejnemöjnen-gyöngycsepp. Hiszen nincs itt se lant, se víg szó, örömének, csak fals szélsüvítés, jégcsapos tekintet.

Egyenes, kevély tartását, mint megfeszített íjon az ideget, lazábbra engedte. Fázott. Összegombolta kabátját. Csak a sálja hiányzott még. A felesége születésnapi ajándéka. Még decemberben kapta tőle. (A Nyilas jegyében született, s a csillagképek állásából ítélve szerencsésnek kellene lennie. Mindig, mindenhol, mindenben.) A bolyhos-meleg nyaksál... Most jó hasznát venné! Angol márka. Már a tapintásából is érezni lehet, hogy kandalló-meleget őriz. Miért is nem hozta magával! Persze nem számított ilyen zord időre. Így csak nyakkendőjét próbálta igazgatni magán, hátha jobban védené. De hiába! Az ing nem engedte feljebb.

Majd gordonkavonónak képzelte magát. A zenészek - állítólag - nyakkendőben tartják vonójukat. A súrlódástól így védik az érzékeny, finom lószőrszálakat. Badarság! - legyintett a kezével. Különösen, hogy nem érzett melegséget a talpától a feje búbjáig elképzelt óriási selyem nyakkendőben. Toporgott. Emelgette, egymáshoz ütögette lábait. Évek óta nem állt így sorba. Sem a rendelőben, sem buszpályaudvaron, még vasúti jegypénztárnál sem. Külön kocsija, sofőrje van, titkárnője, aki mindent elintéz, még az orvos házhoz hívását, s a házassági évfordulóra a rózsacsokor megrendelését is. Talán gyerekkorában állt így, mikor a tízórait osztották, vagy ha megszólalt az iskolacsengő. Éva néni szigorú volt. (Nem kedvelte!) Keményen rászólt arra, aki kilógott az osztálysorból. Hiába, nem lehetett különcködni. Úgy látszik itt sem! - dugta zsebébe kezét, pedig jól tudta, ez egy diplomatához végképp nem illik.

Elfogyott a türelme. Egy törvénytervezettel legszívesebben a sorban állást is szabályozná... Dáma, király, ász - villant át rajta a póker rangsora. Hát persze. Előbb az ászok, a diplomaták, majd a köztisztviselők... Miért is ne mehetnék előbbre? - mérte végig az előtte álló öregembert. Egy hajléktalan koldus már csak nem fog elém állni!

Lépni akart, előre, határozottan, de lábai elnehezültek. Mintha ősi, mély gyökerek láncolták volna a földhöz. S a hosszan kígyózó sorban szinte a történelem rémképei gyűrűztek előtte. A magyar évszázados gyötrelem. Gaztettek... Ártatlanok... Néma szenvedések.

Február 25., április 16. - villant fel éles kontúrokkal szeme előtt a két dátum. A kommunizmus és nácizmus áldozatai... Megborzongott. Ebben a vég nélküli időtlenségben, mint éles ék vésődött be a két megemlékezés.

Bizonyára nem jó helyre álltam, fordult meg gyorsan, de mögötte egy ismerős állt, kolléga a szomszéd épületszárnyból, s mintha ráérzett volna bizonytalanságára, csak bólogatott a fejével: ne menj máshová, ez a mi sorunk!

Tízfilléresek peregtek szét előtte. A koldus napi bevétele. Az öregember lehajolt, s egyenként szedegetni kezdte kérges tenyerébe. Lyukas zsebéből is előkotort még néhányat.

- Tízfilléresek? - döbbent meg a férfi. De hiszen ez már nincs is forgalomban!

S az új húszezrest ösztönösen megropogtatta zsebében. Érezte, hogy ujjai meggémberedtek. Kék-fagyos merevséggel tapadtak a papírpénzre, s nyálkás fájdalommal a hideg egész testét bevonta.

Ez valami olümposzi átok - söpörgette magáról a pókhálószerű, különös zúzmaracsíkokat. S úgy tűnt számára, mintha a perceket számláló homokóra megállt volna, vagy legalább egymillió éve pergetné időszemcséit.

Kitartás - biztatta magát -, mindjárt sorra kerülök. S már el is tökélte, hogy törvénytervezetet fog javasolni a bizottságnak, hogy majd a parlamenti vitában tisztázzák a (rang)sorban állás szabályait, az előnyöket, az elsőbbséget élvezők körét, különös tekintettel rá nézve, akár megkülönböztetett hangjelzéssel is elláthatják, hogy sorompók, kapuk mindenhol megnyílhassanak előtte. Utat, utat, én következem... S a gondolattól némi melegség öntötte el testét.

Valóban, most már rám került a sor - dörzsölte meg izgatottan kezét. A lábát is könnyebbnek érezte. Előrelépett. A szél felerősödött. Haragos orkánja felkavarta a havat, s mindent befújt körülötte.

A szemét törülgette. Már megint ezek a hókristályok... S döbbenten tapasztalta, hogy ismét hullámzó kígyósor állt előtte. Gaztettek, ártatlanok, néma szenvedések... S ő megint leghátul áll.

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu