Prímási bizottságot is létrehoztak

Hogyan segített a lengyel egyház a hadiállapot idején?

Húsz évvel ezelőtt Lengyelországban hadiállapot volt érvényben, amelyet 1981. december 13-án hirdettek ki - az alig fél évvel korábban hivatalosan engedélyezett független Szolidaritás szakszervezet és a köréje csoportosuló politikai ellenzék felszámolása céljából.

200 üzem lépett sztrájkba, közülük 40-ben erőszakos karhatalmi fellépés vetett véget a tiltakozó akciónak

Kijárási tilalmat vezettek be, a városok utcáin közös katonai és rendőrjárőrök, páncélosok cirkáltak. Korlátozták a szabad mozgást és a szabadságjogokat, cenzúrázták a leveleket, lehallgatták a telefonbeszélgetéseket, katonai irányítás alá vonták a legfontosabb közintézményeket és munkahelyeket. Felfüggesztették a társadalmi és szakszervezeteket, a Szolidaritást később törvényen kívül is helyezték. A központi és a 16 vajdasági pártlapon, valamint a hadsereg lapján kívül semmilyen más újság nem jelenhetett meg.

Csaknem tízezer embert internáltak, köztük a Szolidaritás országos tanácsának majdnem minden tagját. A hadiállapot kihirdetése után mintegy 200 üzem lépett sztrájkba, közülük 40-ben erőszakos karhatalmi fellépés vetett véget a tiltakozó akciónak. A sortüzeknek a sziléziai bányákban 9 halottjuk és több tucat sebesültjük volt.

A kijárási tilalmat 1982. május 2-án oldották fel, magát a hadiállapotot pedig 1983. július 22-én szüntették meg.

A hadiállapot halálos áldozatainak teljes listája máig várat magára. A rendszerváltás után egy parlamenti bizottság vizsgálta a korszakot, amely ´91-ben állapította meg a hadiállapot halottainak számát. Valójában ennél jóval többen lehettek. Közéjük kell számítani azokat is, akik az időszakosan kikapcsolt telefonok miatt nem juthattak életmentő orvosi segítséghez.

A hadiállapot kihirdetését követő első sokk után a társadalom védekezni kezdett, kialakultak a földalatti ellenállás, az internáltak megsegítésének formái. Hetente több száz illegális kiadvány jelent meg (a nyomtatásért vagyonelkobzás, börtönbüntetés járt), röpcédulák terjedtek, még bélyegeket is adtak ki, sőt 1982-ben már utcai tüntetések is voltak.

És mit tett a katolikus egyház ebben a helyzetben?

A hadiállapot törvényen kívül helyezett csaknem minden egyesületet, társadalmi szervezetet és sok intézményt, de az egyházzal ezt nem tehette meg. A templomok természetes módon az internáltak családtagjainak és mindazoknak gyülekezőhelyeivé váltak, akik rajtuk akartak segíteni. JózefGlemp bíboros, prímás már 1981. december 17-én életre hívta a szabadságuktól megfosztottakat és családtagjaikat segítő prímási bizottságot, amely fölött személyesen vállalt védnökséget.

A bizottság központja a politikai ellenzékkel már korábban jó kapcsolatokat ápoló varsói óvárosi Szent Márton-templom, és a mellette álló női ferences zárda lett. Wladyslaw Rodowicz állt az élén, aki még a német megszállás idejében - mint a földalatti Honi Hadsereg titkos rádiójának vezetője, később a hírhedt varsói Pawiak börtön, illetve a majdaneki és auschwitzi koncentrációs tábor foglya - jelentős konspirációs tapasztalatokra tett szert. Az emberek egyre jöttek, és hozták az adományokat. Volt, aki szabadidejét, más a gépkocsiját ajánlotta fel, pedig tudta, hogy lelepleződés esetén elkobozzák tőle. A templomkapu előtt "őrök" igyekeztek kiszűrni a nem odavalókat, a hatóságok ugyanis megpróbáltak "beépülni". Néhány belbiztonsági ügynök az iránt érdeklődött, hol léphetne be a földalatti Szolidaritásba, mások ZbigniewBujakkal, a független szakszervezet akkor legjobban keresett, illegalitásba vonult egyik vezetőjével szerettek volna halaszthatatlanul kapcsolatba lépni. Még Waldemar Chmielewski és GrzegorzPiotrowski - Jerzy Popieluszko atya későbbi gyilkosai - is feltűntek a zárda folyosóin.

A legbrutálisabb támadás az 1983. május 3-i illegális varsói tömegtüntetés után érte a bizottságot (ez a lengyel alkotmány napja, amely a rendszerváltás után lett ismét nemzeti ünnep, egyben a Legszentebb Istenanya, Lengyelország királynéjának ünnepe). Tucatnyi kommandós külsejű fiatalember rontott az épületbe, és erőszakkal magával hurcolta a bizottság négy tagját (a többieknek sikerült elrejtőzniük). Agyba-főbe verték, még lapáttal is ütötték őket. A rajtaütés célja alighanem megfélemlítés volt, emellett megpróbáltak nyomást gyakorolni a püspöki karra, hogy mondja le a pápa lengyelországi zarándoklatát (ez nem járt eredménynyel, a Szentatya 1983 júniusában szülőhazájába látogatott).

A bizottságnak különböző szekciói voltak: a csomagokat és adományokat válogatták, jogi tanácsokat adtak, a családokkal foglalkoztak, vagy az egyházmegyei segélyközpontokkal tartották a kapcsolatot, levéltárat, gyógyszertárat üzemeltettek. Az internáltakat és bebörtönzötteket látogató szekció tagjainak minden körmönfontságra és meggyőző erőre szükségük volt, hogy ne dobják ki őket rögtön a fegyintézetből. Kitartóan magyarázták, hogy a Lengyel Népköztársaság nem dől össze egy szeretetcsomagtól. Egy alkalommal éhségsztrájkoló foglyokat látogattak meg. Amikor az élelmiszert vásárolták, és megemlítették, hová viszik, fél áron adták oda nekik.

A prímási bizottság tagjai húsz év múltán nem szívesen beszélnek egykori tevékenységükről. Úgy tartják, nem tettek semmi különöset, csupán kötelességüket teljesítették. Az internáltak és családtagjaik nem felejtették el megköszönni a segítséget. Hálájuknak sokszor írásban adtak kifejezést, ezek az üzenetek megmaradtak. Az egyik így hangzik: "Talán megérte a börtön, mert így megtapasztalhattam az Önök szeretetét. Azóta jobban hiszek az emberekben".

T. Kovács Péter, Varsó

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu