|
Tankokkal taposták agyon a fegyvertelen embereket Doni emlékmise a Mátyás-templomban Kegyeleti megemlékezést tartanak az 1943. január 11-i doni áttörés évfordulóján a Budavári Nagyboldogasszony-templomban január 14-én 10 órakor. A Katolikus Tábori Püspökség, a Doni Bajtársak Szövetsége és a Honvéd Hagyományőrző Egyesület szervezésében a II. Magyar Hadsereg egykori katonái, hozzátartozók és minden jó szándékú ember szentmisén vesz részt, amelyet Szabó Tamás tábori püspök mutat be, majd azt követően a Hadtörténeti Intézet udvarán megkoszorúzzák a hősi emlékművet. Lám Béla 1945-től 1954-ig megjárta a szovjet munkatáborokat, és az onnan való szabadulás után a magyarországi koncentrációs táborokat. Két esztendeje megjelent, nagy hatású visszaemlékezéséből - Emlékképek gyertyafényben - azt a részletet idézzük, amelyben egyik fogolytársa, doni katona, megrázó élményét mondja el. A konyha főnöke, zászlósi rendfokozattal, szintén doni fogoly volt. Eleinte zavarba hozott bennünket, hogy többféleképpen szólították: Göndör, Sundri, Krena. Nekünk ez szokatlan volt, de a doniaknak nem, akik átvették a szovjet mintát, s fedőnevet használtak. Krenedits Sándor zászlós volt a hivatalos megszólítása. Sorsa jellemző a doniakéra. 1916-ban született Rákosszentmihályon. Jogot végzett, utána az árvaszéken dolgozott. Katonaként a "vonat"-nál, a szállító oszlopnál teljesített szolgálatot, így került ki a frontra. 1942 karácsonyán eljegyezte szerelmét, majd váltótársával "rövid időre" visszakerült a frontra, hogy szolgálatát átadja, és végleg hazatérjen. Január elején bekövetkezett a doni áttörés, s mindketten, a leváltott és a leváltó is fogságba esett. Amikor Stomm altábornagy kiadta a parancsát, amelyben mindenkit felmentett esküje alól, Sanyi kis csoporttal, amelynek tagja volt szlovákul beszélő rákospalotai legénye is, elindultak nyugat felé. Igyekeztek elkerülni mindazon helyeket, ahol nagyobb mozgást láttak, hogy megússzák a várható légi- és harckocsitámadásokat. A visszavonuló egységek - emberek, lovak, szekerek - egy hosszú horhosban vonultak. A mélyút oldalai olyan meredekek voltak, hogy azokon nem lehetett feljutni. Sanyiék a dombtetőn haladtak, amikor megjelentek a T-34-esek. Több lépcsőben laposra taposták a tehetetlen, menekülni nem tudó, életükért könyörgő embereket, lovakat, szekereket. A jajgatás, csontropogás, kétségbeesett emberi üvöltés messzire hallatszott. Mindenki elpusztult, aki a mélyútban tartózkodott. A harckocsik pedig jól végzett munka után továbbvonultak, nyilván újabb prédát keresve. Sanyiék, a látvány borzalmától magukhoz térve, ugyancsak elindultak. Időközben németek is csatlakoztak hozzájuk, most már mintegy huszonöten lehettek. Lőszerük elfogyott, ellenállásról szó sem lehetett, amikor észrevette őket egy kozák lovascsoport. Megadták magukat, Sanyi legénye tolmácsolt. A kozákok sorakoztatták őket. Sanyi negyedik volt a sorban. Ez ki? - kérdezte az elsőtől az orosz tiszt. A tolmács fordította a választ: "német alezredes". A tiszt erre elővette a pisztolyát és lőtt. Egy alezredest már hiába várt haza a családja. Így tett a másodikkal, majd a harmadikkal is. Sanyinak annyi ideje maradt, hogy elmondjon egy Miatyánkot, a kozák már előtte lépett, lelőtt még öt németet.
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|