Uj Ember

2002.01.13
LVIII. évf. 2. (2789.)

Segítünk,
hogy te is ott lehess!
Az Új Ember pályázata a torontói Katolikus Ifjúsági Világtalálkozóra.

Főoldal
Címlap
Urunk megkeresztelkedése
Újabb kéznyújtás Oroszországnak
Tervezik a Szentatya látogatását
Vízkereszt Rómában
Püspököket szentelt a pápa
A taizéi testvérek köszönete
A gyűlölet mártírjai?
Lelkiség
Élő víz fakad
A mi keresztségünk
ÉLET ÉS LITURGIA
A hét liturgiája
A év
Katolikus szemmel
A templomok tornya egyfelé mutat
Nagyon vigyáznának rá...
Rövid üzenetek a múltból
LELKI ISMERET
Lapszél
Névadás vagy keresztség?
Élő egyház
A "nagy Takács" példája
Takács József emlékének
Irgalmasok Pesten és Budán
Szemlélődő domonkos nővérek
Ünnepi ének
Medvigy Mihály halálára
Élő egyház
Hogyan segített a lengyel egyház a hadiállapot idején?
Prímási bizottságot is létrehoztak
Fórum
Melyik az érvényes keresztség?
Egy régen várt megegyezés
Az ökumenikus esketési szertartások rendjéről
"Messze nem hittérítésről van szó!"
Ökumenikus szeretetotthon Dabason
"Reformátusnak kereszteltek, katolikus lettem"
Ne azt keressük, ki honnan jött
Fórum
Spirituális "éhség" Európában
"Az Ige a hallgatás köntösében jár"
Tartoztam ezzel Taizének
Először Taizéről
Az archívumban kutatva találtuk az alábbi kis írást, amely 1954. március 7-én jelent meg az Új Emberben. Ez volt az első
Nagyobbat emelt testénél
Fórum
Az ember a legfontosabb
I. Bartolomaiosz pátriárka
Tankokkal taposták agyon a fegyvertelen embereket
Doni emlékmise a Mátyás-templomban
Dolgok elé
Fórum
Több mint kétharmados többség
Gyorsmérleg a népszámlálás egyházi vonatkozásairól
Közel öt és fél millió tanúságtevő
Összehasonlításul: Szlovákia
Ifjúság
Segítünk, hogy Te is ott lehess!
Pályázat! Pályázat! Pályázat! Pályázat! Pályázat!
Fiatalok az ökumené szolgálatában
Az Ökumenikus Ifjúsági Iroda programjai 2002-ben
Csönd-cserepek
Morzsabuli
avagy apró emlékek szilveszterről
Rejtvény
Tizennégy és tizennyolc év közöttieknek
Kultúra
Színnel szőtt írások
Dáma, király, ász
Egy öltözőasztalnál
A szarajevói csarsija
Fórum
Ismerjük meg jobban egymást
Keresztény egyházak az egység útján
Hősök, szentek, farkasok
Millenáris tárlatok
Mozaik
Krisztus keresztelése
Firenzei festő, XVI. század utolsó harmada. Krisztus keresztelése (Esztergom, Keresztény Múzeum)
A tél örömei...
Gyertyagyújtás országszerte
Bombariadó a pesti bazilikában
Avokádókörte
Egzotikus gyümölcsök

 

Korzenszky Richárd

A templomok tornya egyfelé mutat

A templom tornya mindig az ég felé mutat. A földön áll. Mintha összekötné az eget és a földet. Ősi szokás, hogy templomokat magaslatokra építenek, hogy látni lehessen messziről is. A templomok szent helyek. Szentegyházak. Nemegyszer apró falucskában két vagy három templom is van, sokszor egészen közel egymás mellett. Távolról közeledve feléjük elgondolkodik az ember: vajon nem ugyanaz az ég vonzza mindegyiknek tornyát? S vajon nem ugyanazon a földön áll mindegyik?


Megnyílt az ég, és az égből szózat hallatszott: "Ez az én szeretett fiam..." (Máté 3,17)

Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség: mégis számtalan csoportra szakadt szét a történelem viharaiban, sokszor kicsinyes és önző csatákban a kereszténység. "Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" - teszi fel Jézus a kérdést a különböző emberekből álló csoportnak, tanítványainak. S a kérdés akkor válik igazán izgalmassá, amikor személyre szólóan kérdi: "Hát ti kinek tartotok engem?"

Mi, akik keresztények vagyunk, kinek tartjuk Jézust? Hagyományaink, szokásaink forrásának, vagy életünk alakítójának?

Évről évre visszatér - szép hagyománya van már - az egységért való közös imádság hete. Szokássá vált, hogy katolikus templomban protestáns lelkész, a szomszéd evangélikus vagy református templomban a katolikus pap prédikál vagy mond imát, amikor az évnek ebben az időszakában egymás templomait látogatják azok, akik kereszténynek mondják magukat, és imádkoznak Jézus szándéka szerint az egységért.

Mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk, Krisztus halálában keresztelkedtünk meg. Szent a mi számunkra az Isten Igéje, és szent az Utolsó Vacsora emlékezete, amelyben Jézus hitünk szerint valóságosan jelen van. "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" - figyelmeztet mindannyiunkat. Váljatok kenyérré és borrá: táplálékká egymás számára! Váljatok áldozattá, adjátok oda életeteket egymásért. Osszátok meg egymással kincseiteket!

Nemritkán kiüresednek szokásaink. Pedig a hagyománynak megtartó ereje van. Ősi ellentéteket hordozgatunk magunkban, holott a legtöbben adottságként kaptuk azt a keresztény közösséget, amelyben felnőttünk. Vagy ajándékként kaptuk azt a közösséget, amelyik képes volt arra, hogy megszólítson és üzenetet közvetítsen számunkra az életről.

Vajon mit mond a világ rólunk, keresztényekről? Azokról, akik ugyanazt a Krisztust valljuk Urunknak és Megváltónknak? Akiket ugyanaz a keresztség köt egybe? Vajon felhangoznék-e fölöttünk is az égi szózat: "Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik..."?

Nem határozhatjuk meg magunkat úgy, hogy felsoroljuk: mik nem vagyunk. A kereszténységnek nem az elkülönülés a lényege. Természetesen fontos, hogy meg tudjuk különböztetni magunkat, és mások is meg tudjanak különböztetni bennünket.

Az ökumenizmus semmiképpen nem jelenthet közömbösséget, és nem jelenthet arctalanságot. De vajon meg tudjuk-e mondani, valójában kik vagyunk? Megéljük-e az Istennel való közösséget az élő hitben? Megéljük-e az emberekkel való szolidaritást Jézus módjára elkötelezett életünkben?

Az "oikumené", az egész világ - ahová el kell mennünk nekünk, akik tanítványai vagyunk Krisztusnak - sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulásait. Éhezi és szomjazza ez a világ az igazságosságot és a testvériséget. Éhezi és szomjazza az értelmes élet példáit. Vajon így vagyunk-e jelen az emberek között?

Gyakran összekeveredik a figyelmetlen szóhasználatban két kifejezés: az "ökonomikus" és az "ökumenikus". Az első jelentése: értelmes, gazdaságos, a másodiké: egyetemes. Tudom jól, hogy a hit dolgában a "gazdaságosság" fogalmát nem lehet használni. De valójában akkor volnánk hitelesen és értelmesen jelen ebben a világban, ha mindannyiunk gondolkodás- és érzületvilágát átjárná az egyetemesség: hogy igenis közünk van egymáshoz. Hogy ugyanarról az Úrról kell beszélnünk, még akkor is, ha sokszor más nyelven beszélünk.

A kereszténységnek tragédiájává válik, ha fontosabb lesz a gyakorlati életünkben az, ahogyan beszélünk és írunk, mint az, akiről a beszédünk vagy írásunk szól. Hosszú, tudományos és az élettől elszakadt viták keletkeznek arról, hogy egymás megnyilatkozásait boncolgatjuk, s közben megfeledkezünk arról, akiről mindannyiunknak beszélnünk kellene. Megfeledkezünk őróla, aki fölött megnyílt az ég, és aki fölött a szózat hallatszott: "Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!"

Mi a teendőnk? Rámutatni Jézusra. Egyre közelebb kerülni hozzá. Egyre jobban megismerni őt, tőle soha el nem szakadni. S ha ezt tesszük mi, keresztények, tartozzunk bár a széttöredezett egyház bármelyik részéhez, hitelesen fogjuk megjeleníteni őt az emberek között. S ha fontosabb lesz számunkra Jézus maga, az ő megváltó élete, szenvedése, halála és föltámadása, mint a történelmi és tanításbeli különbözőségeink, közelebb kerülünk Jézus által egymáshoz mi is, akik ugyanazon a földön élünk. S akiknek templomai ugyanarra az égre mutatnak.

(A szerző bencés szerzetes, tihanyi perjel)

 

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu