|
Korzenszky Richárd A templomok tornya egyfelé mutat A templom tornya mindig az ég felé mutat. A földön áll. Mintha összekötné az eget és a földet. Ősi szokás, hogy templomokat magaslatokra építenek, hogy látni lehessen messziről is. A templomok szent helyek. Szentegyházak. Nemegyszer apró falucskában két vagy három templom is van, sokszor egészen közel egymás mellett. Távolról közeledve feléjük elgondolkodik az ember: vajon nem ugyanaz az ég vonzza mindegyiknek tornyát? S vajon nem ugyanazon a földön áll mindegyik? Megnyílt az ég, és az égből szózat hallatszott: "Ez az én szeretett fiam..." (Máté 3,17) Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség: mégis számtalan csoportra szakadt szét a történelem viharaiban, sokszor kicsinyes és önző csatákban a kereszténység. "Kinek tartják az emberek az Emberfiát?" - teszi fel Jézus a kérdést a különböző emberekből álló csoportnak, tanítványainak. S a kérdés akkor válik igazán izgalmassá, amikor személyre szólóan kérdi: "Hát ti kinek tartotok engem?" Mi, akik keresztények vagyunk, kinek tartjuk Jézust? Hagyományaink, szokásaink forrásának, vagy életünk alakítójának? Évről évre visszatér - szép hagyománya van már - az egységért való közös imádság hete. Szokássá vált, hogy katolikus templomban protestáns lelkész, a szomszéd evangélikus vagy református templomban a katolikus pap prédikál vagy mond imát, amikor az évnek ebben az időszakában egymás templomait látogatják azok, akik kereszténynek mondják magukat, és imádkoznak Jézus szándéka szerint az egységért. Mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk, Krisztus halálában keresztelkedtünk meg. Szent a mi számunkra az Isten Igéje, és szent az Utolsó Vacsora emlékezete, amelyben Jézus hitünk szerint valóságosan jelen van. "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre" - figyelmeztet mindannyiunkat. Váljatok kenyérré és borrá: táplálékká egymás számára! Váljatok áldozattá, adjátok oda életeteket egymásért. Osszátok meg egymással kincseiteket! Nemritkán kiüresednek szokásaink. Pedig a hagyománynak megtartó ereje van. Ősi ellentéteket hordozgatunk magunkban, holott a legtöbben adottságként kaptuk azt a keresztény közösséget, amelyben felnőttünk. Vagy ajándékként kaptuk azt a közösséget, amelyik képes volt arra, hogy megszólítson és üzenetet közvetítsen számunkra az életről. Vajon mit mond a világ rólunk, keresztényekről? Azokról, akik ugyanazt a Krisztust valljuk Urunknak és Megváltónknak? Akiket ugyanaz a keresztség köt egybe? Vajon felhangoznék-e fölöttünk is az égi szózat: "Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik..."? Nem határozhatjuk meg magunkat úgy, hogy felsoroljuk: mik nem vagyunk. A kereszténységnek nem az elkülönülés a lényege. Természetesen fontos, hogy meg tudjuk különböztetni magunkat, és mások is meg tudjanak különböztetni bennünket. Az ökumenizmus semmiképpen nem jelenthet közömbösséget, és nem jelenthet arctalanságot. De vajon meg tudjuk-e mondani, valójában kik vagyunk? Megéljük-e az Istennel való közösséget az élő hitben? Megéljük-e az emberekkel való szolidaritást Jézus módjára elkötelezett életünkben? Az "oikumené", az egész világ - ahová el kell mennünk nekünk, akik tanítványai vagyunk Krisztusnak - sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulásait. Éhezi és szomjazza ez a világ az igazságosságot és a testvériséget. Éhezi és szomjazza az értelmes élet példáit. Vajon így vagyunk-e jelen az emberek között? Gyakran összekeveredik a figyelmetlen szóhasználatban két kifejezés: az "ökonomikus" és az "ökumenikus". Az első jelentése: értelmes, gazdaságos, a másodiké: egyetemes. Tudom jól, hogy a hit dolgában a "gazdaságosság" fogalmát nem lehet használni. De valójában akkor volnánk hitelesen és értelmesen jelen ebben a világban, ha mindannyiunk gondolkodás- és érzületvilágát átjárná az egyetemesség: hogy igenis közünk van egymáshoz. Hogy ugyanarról az Úrról kell beszélnünk, még akkor is, ha sokszor más nyelven beszélünk. A kereszténységnek tragédiájává válik, ha fontosabb lesz a gyakorlati életünkben az, ahogyan beszélünk és írunk, mint az, akiről a beszédünk vagy írásunk szól. Hosszú, tudományos és az élettől elszakadt viták keletkeznek arról, hogy egymás megnyilatkozásait boncolgatjuk, s közben megfeledkezünk arról, akiről mindannyiunknak beszélnünk kellene. Megfeledkezünk őróla, aki fölött megnyílt az ég, és aki fölött a szózat hallatszott: "Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik!" Mi a teendőnk? Rámutatni Jézusra. Egyre közelebb kerülni hozzá. Egyre jobban megismerni őt, tőle soha el nem szakadni. S ha ezt tesszük mi, keresztények, tartozzunk bár a széttöredezett egyház bármelyik részéhez, hitelesen fogjuk megjeleníteni őt az emberek között. S ha fontosabb lesz számunkra Jézus maga, az ő megváltó élete, szenvedése, halála és föltámadása, mint a történelmi és tanításbeli különbözőségeink, közelebb kerülünk Jézus által egymáshoz mi is, akik ugyanazon a földön élünk. S akiknek templomai ugyanarra az égre mutatnak. (A szerző bencés szerzetes, tihanyi perjel)
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|