Raksányi Gellért

Egy öltözőasztalnál

Színházunk legmegrázóbb élménye az utóbbi időkben Sinkovits Imre halála volt. Imre rengeteget játszott, és gyengélkedve is, szinte mindig ő volt a legjobb. Egy foglalkoztatott színész életében az öltöztető szabó a legfontosabb hozzátartozó. Sinkovits öltöztetője még a lelkét is pátyolgatta.

Imre halála után időnként belépve az öltözőbe: láttam, hogy az elhunyt művész öltözőasztalán állandóan égő mécses és frissen tündöklő virág található.

- Sinkovits művész úr akkor is jelentős egyéniség volt, amikor hallgatott - mondta Pista, az öltöztető. - Ön tudja, halálával mit vesztettünk. Jól emlékszem, hogy találkozásaik során milyen gyakran került szóba 1956 és annak kapcsán Illyés Gyula.

Imrével valóban teljes szívvel vállaltuk 1956 szellemiségét, együtt is dolgoztunk érte. Amikor Illyés Gyulával találkoztunk, a nagy író örömmel nyugtázta, hogy nem távoztunk el az országból. Imre megkérdezte tőle: ha egy igaztalan, súlyos retorzió következik, mi a teendőnk? Illyés átölelte vállunkat, és egy keserű sóhaj következtében így felelt: Életben maradni, ha kell, a részleges becsület árán is!

Imre megmaradt töretlen hitű, keresztény magyar embernek. Jól tudta, hogy a legnemesebb és leggyakoribb "előadás" a szentmise, mert bizonyos, hogy a legtovább marad majd a műsoron.

Kis szünet után sem tudtunk másról beszélni.

- Imrének régen kellett volna születnie, amikor a hősi halál még a férfilét magaslata és nem nevetség tárgya volt...

S ekkor belém hasított az a számos tragikus eset, epizód, mely életünket övezte közel ötven éven át. Bajor Gizi és Somlay Artúr tragikusan rejtélyes halála, Tímár József igaztalan meghurcolása és kiiktatása a hazai művészvilágból, Sinkovits elüldözése a Nemzetitől... Hosszú lenne mindent felsorolni.

De voltak tragikomikus esetek is, sőt olyan szatirikus jellegűek is, melyeket Imre - ha jelen van - humoros vénája folytán bizonyára értékelt volna.

Egy vidéki fellépésünk volt, valahol az északi megyék egyikében. Rozoga kisbusszal érkeztünk meg egy katonai helyőrségbe Fónay Mártával, Rajz Jánossal és egy zongorakísérővel. Metsző hideg nap volt. Egy főhadnagy került elő fogadásunkra.

Kovács II. János politikai tiszt vagyok, a csapat lelke - így reklámozta önmagát. S közben úgy megszorította Fónay Márta kezét, hogy az fájdalmában felszisszent. Már láttuk, kivel van dolgunk. Faragatlan mozdulataival beterelt minket egy tiszti könyvtárnak mondott helyiségbe.

- Itt meglesznek addig, míg gyünnek a néphadsereg, meg az elvtársak, s aztán mikor szólok, úgy két óra múlva, megtarthatják a művészetüket.

Ez aztán a művészi perspektíva! Hideg volt, szinte vacogtunk belé.

- Janikám, mielőtt megfagynék, bedobok egy féldecit valahol - mondtam Rajz János kollégámnak. - Ő elkapta a karomat, szinte könyörgött, hogy maradjak.

- Kutyuskám, ne menj! Később annyit fizetek, amennyit csak akarsz, de most ne. Ez egy vadállat. Majd tornászunk egyet, s valahogy csak kibírjuk.

Nem biztos, hogy a kitűnő Rajz János meggyőzött volna, de váratlan autódudálás hangzott fel odakintről. Óriási volt a meglepődésünk, amikor megláttuk, hogy ki érkezett. Svéd Sándor, a világhírű baritonista, akitől a hatóság megvonta külföldi útlevelét, a pesti Operaházhoz szerződtették, de időnként efféle vidéki kiszállásokra is rákényszerítették. Benne volt műsorunkban káprázatos bariton hangjával.

Kovács II. János politikai tiszt őt is erőteljes kézfogással üdvözölte.

Ne szorítsd a kezem, édes fiam - meg különben is: itt olyan rettenetesen hideg van, hogy tönkremegy a "vocse". Az alulkulturált politikai tisztnek gyanúsnak tűnt a vocse kifejezés. Csak nem valami imperialista dologról van szó?

- Meglesznek itt szépen maguk. Ezen most nem lehet változtatni.

- Dehogynem lehet, fiacskám - mondta szokásos magabiztos modorában Svéd - van tenéked kezecskéd, János fiam, apríts egy kis fát a tűzre. Ahogy a Háry Jánosban mondják: egyik lábad itt, a másik ott!

Kővé dermedt minden és mindenki, de legfőképp a politikai tiszt.

- Ezt még megkeserüli - hörögte - és hanyatt-homlok elrohant.

A teremben egy hatalmas vaskályha gubbasztott. Svéd Sándor kiadta a parancsot.

- Adjátok csak a könyveket! - és néhány másodperc múlva Sztálin elvtárs válogatott művei ott lobogtak a kályhában. Rajz Janihoz osontam. Ennek fele sem tréfa, nem vagyok nyúlszívű, de ez kissé túlment a határon. Janikám, most mit csináljunk?

- Mondd utánam, Kutyukám... Ki vagy a mennyekben...

Kovács II. János visszatért, és azt hitte, káprázik a szeme.

- Piszkos csürhe, erre ráfizetnek!... Svédet nem lehetett kihozni nyugalmából.

- Jó ez a telefon? - kérdezte szenvtelen hangon - no, nézzük csak. Persze, hogy jó.

A vonal másik végén jelezték a jelenlétet, magam diktáltam be a tiszt nevét, rendfokozatát, beosztását - Svéd szavaiból pedig kitűnt, hogy olyasvalakit hívott, akinek közvetlen forró drótja van Rákosi Mátyáshoz.

A végjáték már rövid volt és frappáns. Egy oldalkocsis motorkerékpáron hamarosan megérkezett egy százados, géppisztollyal a kezében egy tizedes, és pillanatokon belül megbilincselve vitték el a "csapat lelkét". Felsőbb parancsra a közeli helyőrség ügyeletes tisztje és beosztottja volt. Szerencsére nem látták, hogy Sztálin generalisszimus örökbecsű munkái miképp hamvadnak el a tiszti könyvtár kályhájában.

E régi történetet idézve, szinte látom magam előtt Sinkovits mosolygós, "tizedes" arcát, amint szeme hunyorgásával is jelzi, hogy velünk érez és mindörökre hozzánk tartozik.

(Az egy éve elhunyt "Nemzet Színészének", Sinkovits Imrének, a dráma és a vígjáték avatott művelőjének emlékére.)

Aktuális Archívum Kapcsolatok Magunkról Impressum

Új Ember:hetilap@ujember.hu
Webmester: webmaster@storage.hu