|
ÉLET ÉS LITURGIA A mi keresztségünk Urunk megkeresztelkedésének ünnepe a vízkereszt ünnepéhez kötődik. Nemcsak azért, mert a következő vasárnap tartja az egyház, hanem mert kialakulásában a vízkereszti "csodás eseményekhez" tartozott a bölcsek látogatásával és a kánai menyegzővel együtt.
A szentírási szakaszok Isten szolgájáról szólnak (olvasmány, Iz 42,14. 6-7), akinek a tanítására várakoznak a nemzetek, mert hűségesen tanítja az igazságot mindaddig, amíg meg nem szilárdítja azt a földön. Az ígéret Jézus személyében valósult meg - halljuk a szentleckében (ApCsel 10,34-38) és az evangéliumban (Mt 3,13-17). Ebben a rövid kis írásomban inkább a szentmise könyörgéséből és prefációjából szeretnék néhány gondolatot kiemelni, és annak jelentőségét megvilágítani keresztény életünk szempontjából. Mindegyik megemlékezik Urunk megkeresztelkedésének tényéről, de beszél ennek következményéről is, ami keresztény életünk sajátossága. Fogadott gyermekek lettünk, akik vízből és Szentlélekből újjászülettünk, és Jézus alakít bensőleg is újjá minket. Adományainkat fogadja el az Isten, legyenek azok Krisztus áldozatává, hogy irgalmasságából bocsánatot nyerve azzá legyünk, aminek neveznek minket. De mivel tudja az egyház még jobban szemünk elé állítani ezt a nagy ajándékot és küldetést? Kissé elfeledett liturgikus gyakorlatra szeretném felhívni a figyelmet. Az idősek még biztos emlékeznek arra, hogy a II. vatikáni zsinat előtt a vasárnapi szentmise azzal kezdődött, hogy a miséző pap az oltárnál megállva énekelte: Asperges me - Hints meg engem, Uram! - és folytatódott a gregorián ének vagy annak magyar szövegű változata. A pap pedig végigjárta a templomot, és a híveket meghintette szenteltvízzel. Ismerünk egy régi - 852-ből származó - reimsi iratot, amely előírja minden plébánosnak, hogy megfelelő edényben szenteltvizet helyezzen a templom bejáratához, hogy magát mindenki meghinthesse, vagy magával hazavihessen belőle. Majd kifejti: ez a meghintés nem új keresztséget jelent, hanem azt, hogy gyakran kell felidézni és kérni az Isten kegyelmét, amely szertartás által keresztségünkre emlékezünk. Minden vasárnap meghintjük magunkat, mivel annak az első vasárnapnak a vigíliáján (vagyis nagyszombat éjszakáján) történik általánosságban a keresztség kiszolgáltatása. A szenteltvíz használata általános keresztény életünkben. Legfeljebb a jelentőségével nem vagyunk tisztában. Mindenképpen keresztségünkre emlékeztet minket, ha templomba vagy otthonainkba lépve szenteltvízzel keresztet vetünk. Ugyancsak erre emlékeztet templomszenteléskor, a különböző áldásoknál vagy éppen a temetésnél. De fontos, hogy a vasárnapi szentmiséken is szerepeljen. A vasárnapi szentmisén Urunk húsvéti misztériumát, vagyis szenvedését, kereszthalálát és dicsőséges feltámadását ünnepli a keresztény közösség. Ez fejeződik ki akkor is, amikor bűnbánati liturgiájában szerepel a szenteltvízzel való meghintés lehetősége is. A keresztség az ember első megtérését jelenti, amely meghatározza az egész életét. Meghalt a bűnnek és új életre támadt Krisztussal. A szertartása így történik: a bűnbánatra való felszólítás után következik az ének latin vagy magyar nyelven (Éneklő Egyház 401-403, Hozsannából kimaradt), míg a pap a templomban körbejárva szenteltvízzel meghinti a híveket. Az ének végeztével a befejező könyörgést imádkozza (megtalálható a Szentelések és áldások füzetben 25-27. oldal). A szentmise a "Dicsőség a magasságban Istennek" himnusszal vagy könyörgéssel folytatódik. (Sajnos a misekönyv 1991. évi kiadásából ez kimaradt). A misekönyv most megjelent bevezetője nyomatékosan hangsúlyozza, hogy "keresztségünk emlékére különösen a húsvéti időben" (51. pont) végezzék ezt a formát. Urunk megkeresztelkedésének ünnepe tegye tudatossá bennünk Isten nagy ajándékait, amelyeket a keresztség szentségében kaptunk. Ha pedig templomainkban találkozunk ezzel a bűnbánati szertartással, ne idegenkedjünk, hanem emlékezzünk keresztségünkre. Verbényi István
|
||||||
Új Ember:hetilap@ujember.hu
|